Nyitó oldal Új Fontos

   R!

Stories

Média Szolgáltatások Gyógyszervíz Írásaim Kapcsolat
 

 

 Magánéleti morzsák

  Odaát

  Csak a testemen át

 Meditáció

 Sorozatok

 Ima-e az ima...

 A kiválasztott

 Homály a dohányfüst...

 Ösztön kontra tudatosság

  The Visition

                                      

  AFT

  Krisztus utolsó ...

  Constantin    

                                      

 A Dominik-ügy

 Kommunikációs zűrzavar

  Ghost

                                      

 Egy kis lélekmelegítő

  Luther

  K-Pax

 

 

 

 

 

vissza >>

                                                      

  M A G Á N É L E T I  M O R Z S ÁK

Egy több mint 20 éves jóslat szerint ebben az esztendőbe kellene megjelennie életemben a nagy Ő személyének, lelki társamnak, annak a férfinak, akivel olyan közös munkákra lennénk képesek, melyek sokat segíthetnek másoknak.

Dilemmába estem, hogy miként reagálom le a dolgokat, ha esetleg mégsem így történik majd.

 Annyit tudok már az élet dolgairól, hogy az akció reakció, a vonzás törvénye alól én sem vagyok kivétel.

Ha a dolgok nem a jóslat, és nem a csillagok predesztinációja szerint alakulnak, akkor nem az égieket kell hibáztatnom, a jóslat sem volt valótlan, hanem én hárítom valamiért a megvalósulást.

A hibát mindenképp magamban kell keresnem, nem okolhatok érte semmi és senki mást.

 Kértem az angyalokat, hogy segítsenek megtalálnom, melyek azok az emléksúlyok, melyek gúzsba kötnek, és nem engedik, hogy a sorsom beteljesülhessen.

Pár napon belül véletlen találkozások sorozatát kellett megélnem. Sorra megjelentek azok a férfiak mintegy véletlenszerűen a hétköznapjaimban, akiket valaha szerettem, és annak a bizonyos egyetlennek gondoltam, de utunk félreértések sorozata folytán ketté vált.

 Mielőtt részletezném a dolgokat és megosztanám Önökkel Kedves Olvasóim életemnek eme fontos mozzanatait meg kell jegyeznem, hogy többször is megkaptam azt a kritikát, hogy túl őszinte vagyok és nem kéne mindent kitálalnom.

Nos, az angyalok szerint csak akkor vagyok alkalmas az ég üzeneteinek a befogadására és továbbítására, ha teljesen nyitott vagyok.

 Abban az esetben, ha vannak életemnek olyan szakaszai, amit szégyellek, vagy titkolok, máris nem vagyok kellőképpen nyitott, mivel félek, hogy kiderülnek számomra kellemetlen dolgok, ez esetben felmerül a lehetősége annak, hogy torzítom a beáramló energiát, és a félelmeim átformálják a beérkező üzeneteket.

Éppen ezért igyekszem minden témában őszinte lenni, még akkor is, ha ezzel okot adok a felettem való ítélkezésnek.

 Azt hiszem, ha megosztom az olvasókkal életem némely fájdalmas szakaszát, több dolognak is eleget teszek egyszerre.

Kiírom magamból a feszültséget, tisztán engedem látni az érzéseimet, és talán a történet vigaszul, vagy tanításul szolgálhat másoknak. A bulvárérdeklődésűek meg legalább szórakozhatnak naivitásomon.

Magyarázkodásnak talán legyen elég ennyi, nézzük az eseményeket…

 Az ember első szexuális élménye meghatározza az illető viselkedését a partnerkapcsolatokban.

Nekem az úgymond első szexuális élményem az volt, amikor a partnerem kissé heves kezdet után azonnal magáévá téve átszakította a szűzhártyámat, és én elkezdtem vérezni. A fiú pedig a vért látva kirohant hányni a fürdőszobába, majd sietve, szó nélkül távozott.

 Micsoda romantika.

Azt hiszem, nincs olyan lány, akinek ez volna az elképzelése az első együttlétről.

Nekem ez jutott.

Ott maradtam egyedül megrettenve, hogy vajon mit csináltam rosszul, és egyáltalán, a vérzés mennyire komoly, meddig fog tartani, kell-e ezzel orvoshoz menni, és így tovább…

 Fájdalom, csalódás, zavarodottság, a kellő időben történő szexuális felvilágosítás hiánya, a szeretett partner lelketlen viselkedése elültették az első hibás kódokat a személyiségembe.

 Persze a srác úgy viselkedett, mintha én lettem volna a hibás. Én okoztam neki traumát.

Bennem mindez egy olyan önképet ültetet el, hogy értéktelen vagyok, és talán nem is vagyok alkalmas egy normális kapcsolatra.

 A fájdalomra, sokkos élményre általában az ember agya szétkapcsol. Vagy lebénul, és nem tud megszólalni, vagy hevesen, szóözönnel – ami mellesleg mellőz minden logikát - reagál.

Én általában lebénulok, olyanná válok, mintha valamilyen kábítószer hatása alatt lennék.

 Az elkövetkező években automatikusan ilyenné váltam, ha valaki nőként közeledett hozzám. Félve a leendő testi-lelki traumától, az agyam kikapcsolt és a lelkem kissé háttérbe húzódott.

 Mivel a médiumokra jellemző szuper érzékelésem már akkor is működött, a fizikai testem hevesen reagált arra, ha valaki szexuálisan közeledett. A lelkem ugyan hárította a közeledőt, de a testem elárult, reagált a felé sugárzott vágyra még olyan esetekben is, amikor az illető egyáltalán nem volt szimpatikus.

Sajnos, ha vaklaki udvarolni kezdett az a lelkemnek szólt, de az nagyon mélyre volt bezárva és nem hallottam meg a kedves szavakat.

 Azóta tudom, hogy ami más számára csak egy szúnyogcsípés, az egy médium számára szélvihar, mind a fizikai, mind a lelki síkon.

A lelkem védve volt, a testemet nem bírtam uralni. Így az kapott meg elsősorban, akinek csak a testem kellett.

 Persze az ehhez hasonló alkalmakkor a lelkem zokogott odabenn, de nem tudtam rájönni arra, hogy hogyan szabaduljak meg a magamra vett láncoktól.

Többször is előfordult, hogy figyelmen kívül hagyva a zombi üzemmódomat és kihasználva a szexuális energiákra való reagálásomat az a hír terjedt el rólam, hogy könnyebb velem lefeküdni, mint együtt járni.

Egy kedves huszonéves ismerősöm a napokban azt kérdezte, hogy miért vonzottam be olyanokat, akiknek meglehetősen alacsony az érzelmi intelligenciájuk, miért nem volt a közelembe egy olyan partner, aki észrevette volna azt, hogy a valódi énem be van zárva?

 Most már tudom a választ, egyrészt, mert nem hittem el, hogy van olyan férfi, aki megért engem, másrészt meg tulajdonképpen én magam sem tudtam, hogy mi bajom van. Azt hittem, az a természetes, ahogyan működöm, nem ismertem mást.

 Ami az akkori partnereimet illeti, szintén nem tudom hibáztatni őket. Kevés irodalom szólt akkoriban a lélek rejtelmeiről, különben is a testem érdekelte őket, nem a lelkem. Pedig mindig olyan fiú került az utamba, akinek köze volt a művészetekhez, vagy író, vagy zenész volt az illető, és sok tanítás szerint az ő lelkük érzékenyebben reagál a környezetre, mint az átlag, mégsem tudtam megtalálni velük az összhangot.

 Lehet, hogy a művészi érzékenység velejárója az önző viselkedés?

Mindenesetre, én nagyon sokat tanultam általuk magamról és a kapcsolatokról. Igaz rengeteg lelki sérülést okoztak, de mint a mondás is állítja, „Amibe nem halsz bele, az megerősít”.

Azért elmesélném az egyik kapcsolatomat, melyet még a mai napig sem bírtam feldolgozni, annak érdekében, hogy szemléltessem a dolgokat.

 A történet több mint húsz évvel ezelőtt, egy művelődési sátortáborban kezdődött.

A már említett megrázó első élmény hatása alatt voltam még, hiszen még csak két hét telt el közben.

 Mivel akkoriban táncoltam, és több kedves fiú is udvarolt, azzal vigasztaltam magam, hogy az egyikük azt ígérte együtt sátorozunk majd, és én azt reméltem, hogy feledteti velem a rossz élményt.

 A sátrunk ugyan egymás mellett állt, de ő azzal a lánnyal érkezett, aki minden fiút megszerzett, akire én csak ránéztem. Sportot űzött abból, hogy levadásszon mindenkit, aki közeledett felém.

A nő diadalittas tekintetét látva tudtam, ez a hajó már elment.

 Azután egy személycserés tréfának lettem az áldozata, amin szintén úgy léptem túl, hogy bezárkóztam reakciók nélkül.

Sajnos ez többször is előfordult, hogy amikor úgy menekültem a fájdalom elől, hogy leblokkoltam, sokan ezt az én érdektelenségemként értelmezték és még ráadásul meg is sértődtek rám ahelyett, hogy tisztáztuk volna a dolgokat.

 Azon a héten, amikor naponta ért a csalódás ismerkedtem meg K-val, aki egy fiatal írókat egyesítő társaság találkozójára érkezett. Ezt a társaságot akkor én nagyon csodáltam, nagyon szerettem volna közéjük tartozni, de úgy éreztem, méltatlan vagyok rá. 

 Az a bizonyos első élmény az önértékelésemet ezen a téren is befolyásolta.

Az említett fiú valahogy megérintette a lelkemet, és én még azt is megengedtem neki, hogy kézen fogva sétáljunk.

Ezt sem előtte, sem utána nem engedtem meg senkinek, egészen az utóbbi évekig.

A kézfogás, érintés, birtoklás, mind vénuszi energia, és én azt jól bebetonoztam, pontosabban zsírpárnákba fojtottam hosszú évekre.

 Végre valaki nem nézett hülyének a művész filmekért való rajongásomért, és egyéb nézeteimért.

Csak beszélgettünk.

Mivel több száz kilométerre lakott, nem volt akkor még telefonunk, az internet meg még csak gondolat volt, így leveleztünk. Húsz oldalas levelek jöttek mentek, néha többször is hetente.

Megnyílt a lelkem, írhattam végre mindenről. Úgy éreztem, erre az emberre rábízhatom a titkaimat. Hihetetlenül működött az összhang, legalábbis én úgy éltem meg.

 A telepátiát vele kapcsolatban tapasztalhattam meg először.

Egy szavalóversenyen vettem részt, amit nem említettem neki, József Attila: Levegőt! című versét szavaltam szombaton, mire hétfőn jött a levél, és az említett versből levő idézet zárta…

És még sok apró jel, melyek azt hittem, jelentenek valamit.

 A következő nyáron alig vártam a tábort, hisz újra jelezte jöttét, és most több napra ígérkezett.

Azt terveztem, hogy a szüleimnek is bemutatom, hiszen közben ő lett a legfontosabb ember számomra.

Az eltel időszakban besorozták, és ő a katonai szabadságát szerette volna a vidékünkön tölteni és persze találkozni költő társaival...

 Helyette egy levél érkezett, melyben közölte, hogy szeptemberben megnősül.

Mivel a levelet az utcán olvastam, a mai napig is megborzongat az a hely, ahol szembesültem a tényekkel.

Kiderült, hogy bevonulás előtt egy buliban összejött egy lánnyal, aki terhes lett tőle. Vigasztalásul meghívott az esküvőre.

 Mondanom sem kell, hogy a zombi üzemmódba kapcsoltam újra, melyet egy-két úriember kellő módon ki is használt.

A táborban a többiek jókívánságait, aláírásait gyűjtöttem össze ajándékként. Miközben a szívem meghasadt, mégis csak arra tudtam gondolni, mi az amivel örömet szerezhetnék neki.

És eljött a nap, amikor újra találkoztunk.

 Az esküvő előtt arra kért az autóban, amikor kettesbe maradtunk, hogy mondjam azt, hogy ne nősüljön meg, én azonban képtelen voltam reagálni. Csak annyit tudtam kinyögni, hogy ez a Te életed, Neked kel tudod, mit teszel.

 Mivel a levelek nem érzelmekről, nem testiségről szóltak, hanem közös intellektuális szárnyalások voltak, így tovább folytatódtak.

Tudtam a katonaság monotonságáról, így hogy tartsam benne a lelket az akkori fizetésem kb. 20 százaléka arra ment el, hogy csomagokat küldtem neki. A csomagok irodalmi műveket és magyar nyelvű újságokat tartalmaztak, hogy a magam módján kellemesebbé tegyem neki a szolgálatot.

Elküldtem neki azt a könyvet is, melyet a többiekkel közösen adtak ki, mivel azt kérte, hogy dedikálni szeretné a számomra. Nagyon megörültem ennek a gesztusnak, de a könyvet a mai napig sem kaptam vissza.

 Hiába volt minden igyekezetem, hogy jó kedvre derítsem, a leveleiből ennek ellenére a depresszió jött át. Egyre többet írt valami őrült tervről, hogy ha megmérgezné magát, akkor talán leszerelnék.

Nem tudtam, mit tegyek, csak azt éreztem, hogy muszáj találkoznom vele.

Talán ha megfogom a kezét, a szemébe nézek, akkor letesz erről az őrültségről és képes lesz kibírni a hátralevő évet.

 Akkoriban nagyon rosszak voltak az anyagi körülményeim, ráadásul a szüleim is meglehetősen szigorúan neveltek. Nem lehetett csak úgy lelépni, hogy meglátogassak egy 800 km-rel arrébb lévő férfit.

 Ősszel épp egy francia gyorstanfolyamon vettem részt egy olyan városkában, amely nagyjából fél úton volt az én lakóhelyem és azon város között, ahol a fiú állomásozott..

A tanáromat megkértem, hogy egy nappal előbb vizsgázhassak, otthon pedig, a vizsga dátumát két nappal későbbre mondtam. Nyertem 3 napot, amit a szüleim nem fognak számon kérni.

Úgy vágtam az útnak, hogy az útiköltségen és a szállás árán kívül nem volt egy fillérem sem. Egy zacskó cukorkán éltem 3 napig.

Egyébként visszafelé a vonaton elájultam az éhségtől. Szerencsére túrázni induló és kajával jól felszerelt cseh utastársaim voltak, akik elláttak vajas kenyérrel és egyebekkel, hogy kibírjam a 14 órás utat.

 De lássuk csak, mi volt az eredménye a látogatásomnak.

Buli a haverokkal, aztán másnap meglátogatott a szállodában, de beszélgetés helyett elvileg szeretkeztünk.

Azért mondom, hogy elvileg, mert a szeretkezés szerintem abból áll, hogy két ember együtt van testileg és lelkileg.

A fiatalember csak használt engem, hisz a mámor pillanatában az Anikó nevet kiabálta, majd az aktus után leült levelet írni a feleségének, akit mellesleg Ildikónak hívtak.

 Azt hiszem ez volt életem egyik legmegalázóbb élménye.

Vajon miért tette ezt?

Én csak szeretetet, barátságot, tiszteletet tápláltam iránta, hazudtam, lemondtam, vállaltam a hosszú és fárasztó utat, miért?

 Azután jött a következő arculcsapás.

Nem kértem tőle semmit, sem ígéretet, sem szerelmet. Nem beszéltünk meg másik találkozót, semmiféle folytatást, csak a levelek maradtak.

Amíg meg nem született a gyermeke. Akkor egyszerűen közölte, hogy tovább nem óhajt kapcsolatban lenni velem.

 Szerettem volna a leveleimet visszakérni, hisz bennük volt a szívem-lelkem, még verseményeket is írtam neki.

Nos, ekkor jött az újabb pofon.

Amikor kiderült, hogy az esküvője napján összejöttem az egyik haverjával, ráadásul később egy másikkal is volt dolgom, azzal büntetett, hogy a barátai előtt nyilvánosan egy kukában elégette az irományaimat.

Levegőt is alig bírtam venni hónapokig, annyira fájt a lelkem.

 Évekkel később kiderült, hogy már nem él együtt a feleségével, és évek óta nincs jelen az irodalmi életben.

Közös barátaink megkértek, látogassam meg, hátha én ki tudom mozdítani a holtpontról. A szülei ugyan nagyon örültek nekem, de ő csak pár perccel az utolsó buszom indulása előtt érkezett meg, és meglehetősen távolságtartóan kommunikált velem.

A dolognak nem lett folytatása.

 A közös ismerősök rosszul ítélték meg a helyzetet.

A hiba abban volt, hogy azt ugyan jól látták, a bennem lévő szeretet felülírta a rossz emlékeket, de nem lehetett pozitív reakciót elvárni a személyem megjelenésére attól, aki engem sosem szeretett, csak megengedte, hogy mellette legyek.

Ennek ellenére sem tudtam haragudni rá, még mindig reménykedtem, hogy egyszer talán sikerül nekem is megérintenem a lelkét.

 Egyébként nem haragszom azokra a férfiakra sem, akik annak idején nem vették észre zombi állapotomat. Sokáig úgy fogalmaztam, hogy kihasználtak, ma már inkább az éltek a helyzettel kifejezést használnám az ő esetükben.

Nem minősítem őket, sem azt, amit tettek velem, de az, ahogyan ők minősítettek engem, elsősorban róluk ad egy minősítést.

 Eltelt pár év, és újra lehetőséget láttam arra, hogy értelmes emberi kapcsolatot létesítsek K-val.

Egy zenekar koncertjeit szerveztem és úgy intéztem a dolgokat, hogy a számomra oly kedves ember falujában is fellépjünk.

A koncertre összesen 6-an voltak kíváncsiak, K természetesen nem volt közöttük. Pedig akkora már sokat tanultam magamról, és kettőnk viszonyának békés lezárásához kellett volna még egy utolsó beszélgetés. Sajnos nem kaptam meg. Még ennyi tiszteletet a munkám iránt, vagy pusztán kíváncsiságot sem bírtam előhozni az illetőből a személyem iránt.

 Évek teltek el, a számtalan sikertelen kapcsolatok feletti szorongás, az egyre durvább élmények sorozata más partnerekkel lassan elhalványította az emlékét. Sokáig azt hittem, rendeztem magamban a dolgokat. Most, évekkel később jöttem rá, hogy az átélt események mennyire befolyásolják a munkámat, a magánéletemről nem is szólva.

 Az elmúlt napokban többen is megkérdezték, hogy tulajdonképpen miért akadályozom a saját könyveimnek a megjelenését?

Kellett némi rávezetés, de sikerült megtalálnom az okot. Természetesen összefügg az előbb említett történettel.

 Azt szoktam mondani, hogy amíg csak a neten vagyok jelen az írásaimmal, akkor bármikor meggondolhatom magam, és pár gomb megnyomása elég ahhoz, hogy eltűnjek a köztudatból. Azonban, ha könyv alakjában is megjelenek, akkor már nem mehetek oda később a vásárlókhoz, hogy adják vissza, ez az én könyvem.

 Félek attól, hogy esetleg egyesek az én több éves munkám és tanulmányaim eredményét képesek lennének a tűz martalékává tenni csak úgy, hirtelen felindulásból, úgy, mint a történetem főszereplője.

Tudom, hogy ha tovább akarok lépni, ezt az emléket már nem cipelhetem tovább. Nem tarthat félelemben.

 Annak ellenére, hogy azt hittem már rég megbocsátottam, mégis erős érzelmek kavarodtak fel bennem az írás közben.

A testem megint elárult.

 Azok után, hogy megnéztem 16 év után az illető fényképét, beindultak az energiák.

Felszakítottam a fájdalmas emlékeket, és az eddig fel nem dolgozott düh, szégyen és megaláztatás energiája olyan mértékben tört fel, hogy anaphylaxiás rohamot kaptam, és mentőt kellet hívni, amely kórházba szállított.

Az eddig elfojtott emlékek fojtogatni kezdtek olyannyira, hogy elzárult a gégém, és nem tudtam lélegezni.

Tehát egyértelmű, hogy az emlék súlya jobban terheli a rendszeremet, mint ahogyan feltételeztem.

A kórházi ágyon feküdve elgondolkodtam azon, hogyan is közelítsek a témához, mi lenne a megoldás és a feloldás.

 Mi van akkor, ha tudat alatt a fiatalember azért tisztába van vele, mekkora fájdalmakat okozott nekem?

Mi van akkor, ha nem is tudatosította, mit érzek iránta?

Mi van, ha tényleg nem tudja, hogy olyasmit tett, amivel nagyon megalázott egy embert, és mi van akkor, ha nem ez a természetes viselkedése, velem mégis ezt tette?

Vajon az a jó, ha esélyt adok arra, hogy bocsánatot kérjen tőlem?

Vajon, megnyugszom-e, és vajon megváltozik-e a könyvem kiadásához fűződő viszonyom?

 Nem érzem szükségét annak, hogy bocsánatot kérjen tőlem. Történt, ami történt.

Nem háríthatom másra a felelősséget azért, amiért nem voltam képes elmondani a valós érzéseimet, és magam sem hittem, hogy megérdemlem a kapcsolatot.

Mi az, ami mégis fogva tart?

Rájöttem.

Ami nem hagy nyugodni, az egy másik ember iránti felelősségtudatom.

Ha egyszer már megismertem azt a törvényt, hogy aki megaláz egy médiumot, az nagyobb véteknek számít, mintha embert ölt volna.

Ezt tudván, aggódom a sorsáért. Valószínű, ez az, ami nem enged.

Én tudom, mekkora teher, amit tett. Nem szeretném egy másik életben elölről kezdeni a kettőnk ügyét.

 Utána néztem a dolgainak a neten. Több könyvet is írt, köztük gyermekeknek szólót is. Láss csodát, az egyik könyve ráadásul némi misztikumot sejtet.

Egyértelműen egy mély érzésű emberről van szó, aki támogatja az alapítványokat, jótékonykodik, kedves és megértő, csak velem tett kivételt.

Vajon miért?

Én vártam el ezt tőle esetleg?

Vagy megbeszéltük, mielőtt leszülettünk volna a találkozásunk forgatókönyvét?

Mit kell mindebből megtanulnunk?

Én megbocsátok, de vajon ő meg tud e bocsátani magának majd akkor, amikor odaát szembesítik az ő általa generált fájdalommal?

 Hiába a jólelkűsége, aki érzékeli az energiákat az észreveszi, hogy hiba van az ő rendszerében is.

Így sosem lesznek teljesen hitelesek a cselekedetei, mindig lesz majd valaki, aki félreérti őt, csakúgy, ahogyan ő értett félre engem.

 A múltban elkövetett hibáink benne maradnak a rendszerünkbe még akkor is, ha a jelenben már jók vagyunk.

Ez olyan, hogy hiába jó egy film vége, ha az eleje silány. A rossz kezdet az egész filmet kétessé teszi, ha csak nem írják át, és nem forgatják újra.

 Egy film újra forgatása meglehetősen költséges, az, hogy kijavítsuk múltbéli tévedéseinket, szerencsére csak pár perces odafigyelést igényel. Csak meg kell találni magunkban az erőt, amely ahhoz szükséges, hogy bele merjünk nézni a görbe tükörbe.

 Én megtettem, és talán feloldozást is kaphatok.

Ha nincs meg a feloldozás, jönnek a próbatételek, az élet kemény figyelmeztetései.

Nos, ettől szeretném megkímélni őt, és ezért is született ez az írás.

 Nincs más eszközöm, hogy a tudomására hozzam az én verziómat, csak ez, hogy írok róla.

Remélem, hogy legalább ebben a formában tisztázhatom a tisztázni valókat, és végleg lezárhatom azt a korszakot, amikor csupa olyan férfit vonzottam be, akik képtelenek voltak megbecsülni, értékelni és szeretni engem. Ha mindez sikerül, akkor talán a jóslat is beválik, és talán ez az év lesz az, amikor megtalálom lelkem másik felét. Talán, vagy égi vezetéssel, de főleg azzal, hogy felelősséget vállalok sorsom alakulásáért, és nem másokban keresem a hibát, hanem magamban a megoldást.

 Ha meg nem találok senkit…

Akkor sincs semmi baj.

Élvezek minden olyan napot, melynek van értelme, akár úgy, hogy örömet szerezhetek a kutyámnak, vagy segítek abban, hogy egy kis ember megfoganhasson, vagy hogy valakinél összeálljon a kép a saját életét illetően, akár partnerrel vagy partner nélkül.

 Hálás vagyok az égnek azért, hogy megtanítottak arra, hogy képes vagyok örülni annak, hogy élek még akkor is, ha a dolgok nem az én elvárásaimnak megfelelőem működnek.

 Független tudok lenni másoknak a személyemmel kapcsolatos reakcióitól. Persze ehhez, hosszú és fájdalmas tapasztalásokkal teli út vezetett, de MEGCSÍNÁLTAM!

Ez az egyetlen dolog az, amit majd felmutathatok, ha odaát leszek megint.

 Mindezért hálás vagyok életem minden egyes közreműködőjének, függetlenül attól, hogy milyen szerepet vállaltak a sorsom alakulásában.

 

  Copyright © 2006-2007 Leas.ws | All rights reserved.

Legyen a [leas.ws] a kezdőlapom!