vissza >>

Ösztön kontra Tudatosság

Amióta az ezotéria vizein evezgetek, gyakran felteszik nekem a kérdést, hogy szerintem melyik tanítás a helyes: az, amelyik arra biztat, hogy a cselekedeteink ösztönösek legyenek, vagy az a tanítás a követendő, amely azt mondja, hogy a tudatos életvezetés a fejlődő vagy még csak fejlődni vágyó emberke választandó irányvonala.

Ösztön vagy tudatosság?

A kérdés megválaszolása bevallom meglehetősen zavarba hozott. A sors aztán úgy hozta, hogy jó pár kanyar után, de eljutottam a felismeréshez és a megértéshez.

Egyik éjjel egy az anyai ösztön veszélyeiről folytatott vitámon gondolkodtam, közben a tévében egy filmre kapcsoltam. Ennek a filmnek az egyik jelenete segített abban, hogy megértsem és másoknak is elmagyarázhassam a dolog lényegét.

Lehorgonyzott egy hajó a nyílt tengeren, fedélzetén hat fiatalemberrel és egy csecsemővel. Miután a hajó megállt, mindannyian a vízbe ugrottak fürödni, csak a kisbaba maradt a fedélzeten. Amikor már az utolsó pár is a vízben volt akkor jöttek rá, hogy nem engedték le a kötelet, így nincs mivel visszajutniuk a hajóra. A csecsemőtől pedig nem várhattak segítséget.

Úgy tűnt, sorsuk megpecsételődött és mindannyian odavesznek. Közben kitört a vihar is. A hajó oldala csúszott, nem lehetett benne megkapaszkodni, se felmászni rá. Éhesek, szomjasak és elcsigázottak voltak a folytonos lábmunkától, ami ahhoz kellett, hogy fenntartsák magukat a vízen. Négy ember halálát is lelte, csak a fedélzeten maradt kislány anyukája és az egyik férfi volt még életben. Valami csoda folytán végül mégis sikerült kinyitniuk a hajó oldalán lévő tartály ajtaját és abban megkapaszkodva a nő fel tudott mászni a fedélzetre úgy, hogy a férfi alulról megtolta.

A nő feljut a fedélzetre, és…

És itt lép színre az a bizonyos híres, de inkább hírhedt anyai ösztön.

A következő jelenet segített megértenem miért is irritált világ életemben eme jelenség.

A nő ahelyett, hogy rászánt volna tíz másodpercet a megmentőjére – ennyi kellett volna ugyanis ahhoz, hogy kidobja a mentőövet – anyai ösztönétől vezérelten a kislányához rohant, aki éhes és zaklatott volt ugyan, bepisilt, meg egyebek, de nem volt életveszélyben.

Ráadásul miután látta, hogy a kicsivel minden rendben van, ahelyett, hogy szaladt volna segíteni a férfinak, sírdogálva, gyermekét ölelgetve az ágyra rogyott, mit sem törődve a tengerben hánykolódó társával. Mire hősnőnk feleszmélt és visszatért a fedélzetre a férfi már alámerült a vízben, mivel a nő megmentése elvette minden maradék erejét, így ő is megfulladt.

Vajon hány ilyen történet játszódhatott le, mióta világ a világ?

Hány millió embernek kellett meghalnia, mert egy nőnek csak a gyermeke volt a fontos és nem törődött másokkal?

Az anyai ösztön nem más, mint egy állati, fajfenntartó ösztön. Semmi köze az emberséges magatartáshoz. A történelem során vajon hány élet hunyt ki értelmetlenül, anyák állati ösztönei miatt?

Sajnos sok nő azt hiszi, hogy az ő gyermeke az egyetlen lény, aki érdemes az életre. Elfelejtik, hogy tízmilliárd embernek volt édesanyja, és a legtöbbjük szintén jogot formál az életre. A filmbéli cserbenhagyott férfi szintén valakinek a gyermeke volt, és ő is megérdemelte volna az életet. Ha a filmbéli nő az ösztönösség helyett tudatos, vagy legalább intuitív lett volna, akkor helyesen cselekedett volna. Megérezte volna, hogy a gyermeke nincsen veszélyben, viszont a férfinak már csak másodpercei vannak hátra. Ha nem az ösztönei uralták volna, akkor tudott volna gondolkodni, és megérezte volna, hogy mit kell tennie.

Sajnos a magyar nyelvben, a mindennapi szóhasználatban teljesen összekeveredik az ösztön és az intuíció, valamint a tudatosság és a logika fogalma. Sokan azt hiszik, hogy ezek szinonima párok, pedig teljesen másként működtetik az embert.

Az ösztön az alsó csakrákon keresztül uralja, irányítja létünket, amely energia, mint már említettem inkább állati, mint emberi. Lásd példaként azon romák állati reakcióját, akik agyonvertek egy tanárt, mert azt hitték, hogy az elütött egy kislányt.

Az ösztönös reakció mellőzi a józan észt, a megfontoltságot, nincs tekintettel senkire és semmire!

Az intuíció a jobb agyféltekén keresztül irányítja létünket, és ez által jóval tágabb rálátást enged a dolgokra. Viszont ha csupán ezt az agyfunkciónkat használnánk, nem vennénk észre, hogy a határok olyannyira kitágulnak, hogy elveszünk a reális életben. A csupán intuíció által vezérelt élet elfogadhatatlan, túl elszállt a mai társadalom számára.

Sokkal népszerűbb és elfogadottabb a bal agyféltekés, a racionális, logikus gondolkodás. Pedig nagyon sok a buktatója. Már más anyagokban is írtam róla, hogy milyen veszélyes, ha az életünket csak a bal, a racionális agyfélteke irányítja nem is beszélve arról, hogy mennyit szenvedne a környezetünk a szűklátókörűségünktől és fafejűségünktől.

A tudatosság az, amikor egyszerre használom mindkét agyféltekémet, egyszerre vagyok logikus és intuitív. Intuícióm megsúgja mindazt, amit az érzékszervek érzékelnek, a logikám pedig kielemzi, hogy mit kell tennem.

Az ösztön emléke állatias múltunknak, míg a tudatosság közelebb visz isteni önvalónkhoz. Mindenki maga döntse el, melyik utat választja, merre akar fejlődni.

Az ösztön világához tartozik még a birtoklás, az érzelmi zsarolás, a harag, a gyűlölködés, a megszállottság, a manipuláció, a bűntudat, a megalázás és az is, ha valamit megalázónak hiszünk. Ha nem vagyunk képesek ezeket az érzelmeket letenni vagy legalább uralni – vigyázat, nem elnyomni -, akkor az alsó csakrák irányítása alatt állunk és nagyon sok oldással, próbatételeknek való megfeleléssel, imádkozással, rengeteg munkával érhetjük csak el a tudatosságot.

Az ösztön tehát egy alacsonyabb energiaforma, míg a tudatossággal az intuíción kívül együtt jár az empátia, telepátia, ötletgazdagság, derűlátás, a beleélés képessége és a szeretetenergiák bőséges áramoltatása. A megbocsátás és az elfogadás képessége nagyon magas rezgésszintet biztosítanak, ha bennük élünk, ha gyakoroljuk mindennapjainkban.

Aki túl racionális, túl kötözködő, túl logikus, az csak a fél agyféltekéjét használja, ami még félig sem juttatja el az illetőt a tudatossághoz. A fél aggyal való jelenlét pedig inkább egy gépszerű létforma, mintsem köze lenne az emberségessé válás folyamatához. Ész és logika érzelmek nélkül inkább a számítógép vezérlésénél kívánatos, nem az ember életében.

Összefoglalva: az ösztön az állati énünket vezérli. Az intuíció és a logika önmagukban csak fél–fél megoldások. Tehát a tudatosság a nyerő! Legalábbis számomra. 

Az egész elmélkedés nálam együtt járt azzal a felismeréssel, hogy végre megértettem, miért is irritált mindeddig Szűz Mária személye. Pontosabban inkább az, ahogyan egyes vallások, vallási fanatikusok ábrázolják őt.

Nagyon zavaró számomra, hogy Máriát folyton egy sokat szenvedő, lelki kínokkal gyötrődő, gyermekét hisztérikusan féltő szent asszonynak ábrázolják. Ha Mária volt Jézus anyja, akkor az elmondások szerint egy magasabb vibrációval és magasabb tudatossággal rendelkező személynek kellett lennie, hiszen érzékelte Gábriel arkangyalt, sőt, át is vette tőle Isten üzenetét, miszerint ő szüli meg a Megváltót. Már abban a korban is érvényes volt, pontosabban különösen abban a korban volt érvényes az, hogy angyalokkal csak egy finomabb rezgésű ember képes kommunikálni. Az is vitathatatlan bizonyíték Mária magasabb rezgésére, hogy alkalmas volt a Szentlélek befogadására. Nos, ez esetben viszont teljesen értelmetlenek az olyan ábrázolások, ahol érzelmi túlfűtöttséggel jelenítik meg.

A legbosszantóbb az, amikor egyesek összetévesztik a megszállottságot a szeretettel. Ráadásul olyanok, akik Mária hű követőinek mondják magukat, közben fogalmuk sincs arról, hogy annak a feltétlen szeretetnek, amit Mária érzett mind a Teremtő, mind gyermeke iránt egyértelmű velejárója az elfogadás és a megbocsátás.

Tehát, ha Mária az volt, amit a tények állítanak róla, akkor a legkevésbé sem lehet jellemzője például az, hogy „fájdalmas”. Tudta gyermeke mire hivatott, és elsősorban megtisztelve érezhette magát, amiért ilyen nemes feladatott kapott, hogy felnevelhette az Úr gyermekét. Imáiban is valószínűleg sorsa kiteljesedését kérte ahelyett, hogy érzelmi show-val akadályozta volna életfeladatát.

Persze lehetett volna ez fordítva is, hogy Mária semmiben sem különbözött az akkori emberektől. Jézus életében is az volt az egyik próbatétel, hogy mennyire képes levetkőzni anyja korlátait. Nos, ez esetben elfogadom, hogy ez a nő tényleg sokat szenvedett, viszont akkor nem illeti meg az a hely, ahova a katolikus egyház állítja. Ebben az esetben bölcsnek tartom az evangélikusokat, mivel inkább nem is foglalkoznak a személyével. Még mindig jobb, mint a félrevezetés.

Nem hiszem, hogy Mária csak egy ösztönlény lett volna.

Ösztönlény, hiszen mindaz a tulajdonság, amivel az egyház felruházta oda sorolja őt. A féltése, a félelmei egyben hitetlenségre is utalnak, hiszen ha hitt volna Istenben tudta volna, hogy szükségszerű az áldozat, és ahelyett, hogy fia elvesztésén siránkozott volna, inkább az embereknek öntött volna reményt a szívébe.

Mindenesetre én az egyház általi Máriában nem hiszek. Biztos vagyok benne, Mária annak a tudatos nőnek volt a mintája, akivé nekünk is fejlődnünk kell.

Meg kell tanulnunk elkapni és megörökíteni azt a pillanatot, amikor az újszülött a teljes tudatosság energiájával az édesanyja szemébe néz, hogy az újszülött energiája emelje az anyát magasabb vibrációs szintre, ne az anya rántsa le ösztönösen gyermekét a maga szintjére.   

Ha erre képesek lennénk, akkor talán végre megértenénk, és talán már képesek is lennénk Jézus vagy akár Buddha tanításainak a követésre. Addig viszont csak ösztönösen nyúlunk utánuk, tanításaik tudatos alkalmazására képtelenek vagyunk.

Az ösztön az egónkat, a személyes érdekeinket irányítja, nincsen tekintettel a külvilágra, míg a tudatosság harmóniában van mindennel és mindenkivel, olyan döntéseket hoz, melyek mindenki számára a legoptimálisabbak.

Tehát ösztön vagy tudatosság?

Intuíció vagy logika?

Szeretet vagy megszállottság?

Mindenki válasszon saját gusztusa szerint, hiszen itt is, mint mindenhol, szabad az út a szabad akaratnak.