IMA-E AZ IMA, VAGY CSAK BLA-BLA?

 „Drága Lea! Nem tudom miért, de valami késztetés hajt, hogy segítséget kérjek. Nem kérek mást, csak annyit, hogy imádkozz a kisfiamért, édesapámért és értem. Az Isten áldjon meg Téged! Köszönöm.”

 A minap kaptam az előbbi sms-t. Első olvasásra valószínűleg sokan nem értik majd, miért is akadtam ki ezen az ártatlannak látszó kérésen.

Nos, több oka is van a dolognak. Elsősorban nem ismerem az illetőket, így nincs jogom beleavatkozni a sorsukba. Másodszor, nekem nem ez a feladatom. Ha az illető abban kért volna segítséget, hogy az említett személyek meggyógyuljanak, vagy abban, hogy megtalálják a helyes életútjukat, szívesen álltam volna a rendelkezésükre.

 Soha semmikor sem állítottam magamról, hogy valamilyen vallási szekta vezetője lennék, aki másokért vállal imádkozást.

Különben is, ezért általában fizetni szoktak, mármint a kérésre való imádkozásért.

Amikor a templomban elhunyt nagyszüleimért adtunk misét, fizetni kellett, amikor rokonaimat temették, fizetni kellet az imádkozó néniknek, a kántornak és a papnak egyaránt. Ők sem tették meg csupán a szép szavainkért. Az ima időt és energiát vesz igénybe, illik ezt honorálni.

(Ezt a megjegyzést egyébként azoknak szántam, akik folyton a pénzről szeretnek beszélni.)

 Az sms írójából azt éreztem, hogy képtelen a szerettei iránti felelősséget felvállalni és rám akarja azt testálni. Nem akar szembe nézni a helyzettel és másra akarja hárítani a megoldást.

Kérésére a válaszom rövid volt: „Ez nem az én dolgom.”  

Egyszerűen sem plusz időm, sem plusz energiám nincsen ilyen munkára, főleg mivel értelme sem lenne, hiszen azt sem tudom miért kéne imádkoznom.

 Sajnos a mindennapi életben is egyre több ilyen fanatikus imádkozóval találkozom, akik fel sem fogják, hogy valójában miért is imádkoznak. Minthogy azt sem veszik sokszor észre, hogy tulajdonképpen senki sem kérte meg rá őket, mégis tömegeket fanatizálnak, szólítanak fel a közös imára.

 Különböző sms-ek, e-mailek formájában kérnek fel arra, hogy imádkozzam olyan ügyekért, amelyekkel nem értek egyet, vagy olyan emberekért, akiket nem is ismerek.

Álszent világunkban az imádkozás mennyisége lett a mérce. Divat lett vezényszóra kérni az égi áldást.

Eme cselekedetre felszólító írások gyakran érzelmi zsarolásokkal telítettek, lásd, ha nem teszed meg, akkor nincs is szíved, vagy valami rossz fog történni veled… és még sorolhatnám.

 Kíváncsi vagyok, hogy az ilyen üzenetek továbbítói belegondoltak-e valaha is abba, hogy vajon milyen erők hívhatták életre ezeket a felhívásokat?

Már számtalanszor elmondtam, hogy a pozitív oldal tiszteletben tartja a szabad akaratot. Nem utasít és főleg nem fog érzelmileg zsarolni, sem fenyegetni.

Az imádkozásra, adakozásra felszólító e-mailek 99 százaléka viszont tele van ilyen mondatokkal!

 Kit és mit szolgálnak azok, akik továbbítják?

Én azonnal kitörlöm őket, mivel olyan lehúzó energiákkal vannak tele, hogy még a gépem is begerjed tőlük.

 Báránybőrbe bújt farkasok hirdetik az igét.

Nem újdonság, így volt ez amióta ember az ember. De régen a báránybőrbe bújt farkas legalább tudta magáról, hogy ő farkas, és ha leleplezték, akkor vállalta a következményeket.

 Mostanság azonban trendi báránynak mutatkozni és farkast kiáltani akkor is, amikor azzal sem vagyunk tisztába, kik is vagyunk és éppen hol is állunk. Sok farkas hiszi azt magáról, hogy ha elég gyakran és elég hangosan mondja azt, hogy ő bárány, akkor az elegendő az áhított bárányság eléréséhez.

 Én bevállaltam a pulikutya szerepét, aki igyekszik a bárányokat megvédeni a farkasoktól. Engem nem lehet becsapni.

A farkasok utálnak, mert megismerem őket akkor is, ha álcázzák magukat. A bárányok meg azért, amiért folyton ugatok a védelmük érdekében, és ezért hajlamosak farkasnak nézni.

Hát ezt választottam.

Nem fogok felszólításra imádkozni!!!

Tibetért sem! Sőt, a pápáért sem!

 Tehetetlenül és szomorúan néztem, amikor II. János-Pál már annyira erőtlen volt, hogy beszélni sem tudott, a testét is alig bírta vonszolni, emberek tömege mégis azért imádkozott, hogy életben maradjon.

Nem értettem, hogy azok az emberek, akik elvileg hisznek Isten bölcsességében, hiszik a túlvilági életet miért nem engedték el a szentatyát?

Nagyon rossz volt látni, hogy a pápa már menne, de az emberek imái nem engedik, és ezzel mérhetetlen fájdalmat zúdítanak erre az állítólag szeretett személyre.

Határtalan az emberek önzése és tudatlansága, mindegy, hogy a pápáról, vagy Tibet felszabadításáról legyen szó.

 Az Úr tudja, miért kell a tibetieknek megélniük mindazt, amin átmennek. Az a kegyelem érte őket, hogy a valóságban is megmutathatják mindazt, amit hirdetnek. Tanúbizonyságot tehetnek arról, hogy tényleg elfogadóak, tényleg alázatosak. Nem tudhatjuk mi a Teremtő szándéka velük, éppen ezért nem kéne egy egészen más vibrációval rendelkező kultúra korlátai mögül belekontárkodni a sorsukba!

Az a Tibetiek dolga. A jelenlegi életemben, nincs karmikus feladatom velük, így most másoknak segítek, ha tudok.

 Egyetlen Tibeti sem kért meg rá, hogy avatkozzam a dolgaikba. Ez az ő próbatételük, nekik kell megoldaniuk. Éppen ezért mélységesen felháborít azoknak a fanatizmusa, akik úgymond „Tibet felszabadításáért” harcolnak.

Totális fogalom-, identitás- és képzavarban vannak.

Erőszakkal hirdetnek egy olyan ideológiát, amely az erőszakmentességről szól!

(Lásd tüntetések, fanatizáló sms-ek, e-mailek.)

 A legfelháborítóbb az, amit az Olimpia szimbólumával tettek.

Az olimpiai láng volt eddig az egyetlen olyan szimbólum, amely a békét, az emberiség összetartását volt hivatott jelképezni, és még nem csúfolta meg az emberiség.

Nos, a Tibet jogaiért harcolók ezt most megtették. Az erőszakmentességet és az elfogadást hirdető vallás követői, pontosabban inkább szimpatizánsai megszentségtelenítették a lángot azzal, hogy elfújták és akadályozták az útját.

Kíváncsi vagyok, hogy mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy felfogják milyen mélyen sértették meg a szabadságot és magát az emberi méltóságot.

Vajon hány vakbuzgó Tibet-felszabadító fogja fel azt, hogy karmikusan ezzel milyen hatalmas terhet pakoltak rá a tibetiekre.

 A vak fanatizmus vakká tette őket a valóság irányában.

Elvesztették a mércét a jó, a szükségszerű és a rossz között.

Ha imádkoznom kéne, akkor ezt azokért tenném, akik össze-vissza váltogatják vallási hovatartozásukat. Az egyik vallás dogmáit cserélgetik a másikéra, miközben emberileg egyre mélyebbre süllyednek és ráadásul másokat is magukkal rántanak.

Imádkoznék értük, de nem kérték, így nem tehetem.

Az ő sorsuk, az ő karmájuk, nem avatkozhatok bele.

 Persze, ha olyan személyről volna szó, aki testvérem, gyermekem, kedvesem, rokonom, vagyis olyan valaki, akivel jelenleg karmikus feladatom van, azokért kötelességem imán keresztül segítséget kérnem.

Minden egyéb esetben beleimádkozom a másik szabad akaratába, és ezzel karmikus terheket veszek magamra. Egy következő esetben pedig lehet, hogy az illető majd az én szabad akaratomat figyelmen kívül hagyva fog ellenimádkozni értem!

 Jó lenne, ha végig gondolnánk mielőtt imádkozó fun-clubot hozunk létre, hogy mi is az imánk célja, mit akarunk elérni, és ez összhangban van-e a szabad akarat tiszteletben tartásával?

Minden egyéb esetben, csak még nagyobb káoszt teremtünk az amúgy is zűrzavaros világunkban.