Amikor még totális zűrzavar volt bennem azzal kapcsolatban, hogy melyek az én érzéseim, mi az árnyoldalam, mi az, amit másoktól vettem át, és mi az, amit a szellemvilág irányít bennem, gyakran megesett, hogy olyan embereket is a közelembe engedtem, akiknél nem tudtam felmérni pontosan, hogy miért is akarnak mellettem lenni. Ha egy személy viselkedése irritálóan hatott rám, magamat hibáztattam. Próbáltam jó képet vágni hozzá, és legyőzni ellenszenvemet, hiába tiltakozott minden sejtem az illető személye ellen.

Világ életemben gondot okozott a szeretet befogadása. Ajándékozni is jobban szerettem, mint kapni. Partnerkapcsolataimban is az volt a jellemző, hogy inkább olyan partnert választottam, akit én szerettem jobban. Nem tudtam mit kezdeni azokkal, akik rajongással fordultak felém.
Sokkal jobban kedveltem azokat, akik szimpátiájukat úgy fejezték ki felém, hogy hagytak némi távolságot, nem tukmálták rám magukat, dagadó energiáikat. Természetesen megkaptam a magamét, hogy nagyképű vagyok és embergyűlölő, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálok ezen változtatni.

A sors egy olyan hölgyet hozott az utamba, aki szó szerinti megtestesítője volt a vénuszi energiáknak. Buja női idomok, dús vörös haj, még a viselkedésében is megnyilvánult ez az energia: hízelgés, kacérság, bájolgás, fecsegés szinte szünet nélkül. Mindent megtett, hogy biztosítson nagyrabecsülése felől. Mézes-mázos szavaival szinte páncélba burkolt. Szó szerint viszolyogtam ettől a magatartástól, úgy éreztem magam, mintha egy nyálkás energia lepne el, de gondoltam, itt a nagy alkalom, hogy ezt a túlzott kiáramlást megtanuljam befogadni, asszimilálni.

A hölgy folyamatosan igyekezett biztosítani barátsága őszinteségéről. Hogy õ milyen büszke arra, hogy mellettem lehet. Klienseket szervezett számomra az otthonába, meditációkat tartottam nála. Folyton arról áradozott, hogy õ milyen szerencsés, hogy engem megtalált, mivel azok a spirituális tanítók, akiktől eddig tanult a nyomomba sem jöhetnek.

Habzsolta az ezoterikus könyveket, hetente járt stresszoldásra, közben teljesen elhanyagolta a fizikai valóságot! Hiába figyelmeztettem többször is, hogy dolgoznia kéne, ügyelnie arra, hogy legyen bevétele, ám õ továbbra is kölcsönökből élt. Egy lila ködben úszott, és egy álmot hajszolt: ha tőlem már mindent megtanult, akkor majd õ is embereket fog gyógyítani.

Hiába figyelmeztettem, hogy kicsúszik a lába alól a talaj, és nézzen meg engem jobban! Valóban ezt akarja? A bevételem elmegy a magas lakbérre, nincs lakásom, se kocsim. Amit keresek, elmegy arra, hogy saját magamat egészségileg karban tartsam. Alig van magánéletem, mert klienseim szinte kikövetelik a 24 órás szolgálatot.

Figyelmeztetéseim hiábavalóak voltak. Tehetetlennek éreztem magam vele szemben, amikor mentőötletem támadt. Egy olyan tanfolyamot ajánlottam neki, amit õ maga is el akart végezni – egy olyan tanfolyam-vezetővel, akinél én magam is tanultam, és akiről tudom, hogy józan ésszel és erős kézzel vezeti a hozzá kerülőket.

Találkozásaim hősnőnkkel ettől kezdve rohamosan ritkultak. Mint később kiderült, azt terjesztette, hogy õ már talált magának egy másik ideált. Mondanom sem kell, mennyire megdöbbentem a hír hallatán, de be kell vallanom, hihetetlenül meg is könnyebbültem.
Persze az új mesterénél is ugyanazokat a módszereket alkalmazta, mint nálam. Most engem beszélt ki, hogy ezzel is jobban kiemelje új guruja dicsfényét. Féligazságokat terjesztve rólam becsmérelte a munkámat, módszereimet. Próbálta az oktató irántam táplált szimpátiáját lerombolni, vagy legalábbis személyem hitelességét megingatni.

Ebből is látszik, mennyire lebecsült mindkettőnket, továbbá az is, hogy képtelen felismerni azt, hogy trükkjei átlátszóak akkor is, ha modorával por(cukro)t hint a szemünkbe.

Az a nyálkás energia, amivel annak idején behálózott, kezdett feloszlani, de még búcsúzóul itt-ott belém mart. Kiderült, azt terjeszti rólam, hogy engem már csak a pénz érdekel, és hogy őrá féltékeny voltam, és nem engedtem õt spirituálisan fejlődni.

Nagyon rosszul esett, hogy ilyeneket állít rólam, amikor elvittem szüleim házába, megosztottam vele legbensőbb titkaimat, félelmeimet. Azt hiszem, örülhetek neki, hogy megszabadultam tőle!

Távozását követően másfajta meglepetés is ért.
Azok a barátaim, ismerőseim, akik az elmúlt 3 évben eltűntek mellőlem, ismét jelentkezni kezdtek, újra látogatták előadásaimat. Kiderült, mérhetetlen ellenszenvet éreztek e nőszemély iránt, de miattam próbálták elfogadni. Mivel látták, hogy őt választottam barátomul, nem akartak közénk állni, tiszteletben tartották választásomat, és háttérbe húzódtak. Mérhetetlen volt az örömöm, hogy ilyen barátaim vannak, akik ennyire tisztelnek, és elfogadnak akkor is, ha átmenetileg valamilyen külső hatás összezavarja józan ítélőképességemet.

Most már tudom, hogy sokkal jobban bízhatok azokban, akik jelenlétükkel, cselekedeteikkel segítenek, és így fejezik ki szeretetüket, mint azokban, akik rám ömlesztik bókjaikat.

E hölgy akaratlanul is közelebb hozott pár értékes emberrel. Ezzel szerepe az életemben nagy jelentőséget nyert, és köszönöm neki, hogy ráébresztett, mi az igaz barátság lényege!

A sors úgy hozta, hogy nem olyan régen, pont egy olyan rendelőt jött megnézni lehetséges bérlés okán, ahol én éppen a másik szobában tartózkodtam. Hallottam őt a nyitott ajtón át, és Isten a tanúm, hogy nem éreztem iránta se haragot, se megvetést. Egyszerűen közömbös lett számomra.

Hálás vagyok neki, általa megtanultam a hízelgő, képmutató emberekre úgy reagálni, hogy nem reagálok. Nem kell mindenkit szeretnünk, erőszakkal elfogadnunk. Csupán annyi a dolgunk azokkal, akik irritálóan hatnak ránk, hogy ezt az irántuk táplált érzést közömbösítsük magunkban!