vissza >>

MÉDIASZEREPLÉSEIMRŐL

(2007. október 22.)

 Az elmúlt napokban többen is kifejezték nemtetszésüket televíziós szerepléseimmel kapcsolatban. Megkérdezték, miért vállalom el a felkéréseket, amikor hiteles, tényszerű ábrázolás helyett úm. „csak hülyére” vesznek?

 Tény, hogy általában a műsorvezetők és szerkesztők meglehetősen felszínes, sőt szinte gyermeteg nézetekkel rendelkeznek az okkult dolgokat illetően - ezért nem tudják felmérni a lényeget.

 Számomra is kínos volt eleinte, hogy egy-egy interjút követően hiába dőltem jóleső érzéssel hátra, hogy igen, sikerült korrekten átadnom egy anyagot, adásban már döbbenten néztem, hogy milyen zagyvaságokat vágtak össze az általam elmondottakból.

 Ezzel a téma iránti teljes süketséggel már korábban is találkoztam, ezért is döntöttem úgy, hogy ezen túl csak élő adásban vagyok hajlandó részt venni, mivel így nem kell attól tartanom, hogy ’bugyutácskára’ veszik a figurámat.

 Erre viszont nagyon alaposan fel kell készülni több szempontból is.

Először is le kell tenni arról az elvárásról, hogy esetleg emberszámba vegyenek.

 A mai beszélgetős műsorok ugyanis nem arról szólnak, hogy valamit korrektül be lehessen mutatni. A riportalanyok általában csak ahhoz kellenek, hogy a műsorvezető elmondhassa véleményét az adott témáról. Mintha a műsorok leaderei körkörös mérkőzéseken versengenének egymással azon, hogy ki tud még több riportalany fölé kerekedni, kioktatni, lekezelni. Ez alól a tendencia alól pedig a híres emberek se kivételek.

Megvalósult filozófia lett tehát az LGT egyik slágerszövege: „Van ki attól nagy, hogy rám legyint”.

 Nos, a médiában rengeteg ilyen ’naggyá lett’ sztárocska van képernyőn, ilyen közegben viszont nagyon nehéz értéket közvetíteni. Örülök, ha egy-egy alkalommal legalább néhány mondat átmehet a nagyérdeműnek. A velem készítet interjú többi része ugyanis már arra kell, hogy növekedhessen a kérdező dicsfénye.

 Teljesen megértem tehát azokat a kollégáimat, akik nem hajlandóak tévés szereplést vállalni. Nagyon nehéz ugyanis egy érző emberi lénynek elviselni azt, hogy bár szívélyesen fogadják, de amint belép a stúdió ajtaján, onnantól már csak egy tárgy.

 Kap esetleg egy teát vagy kávét, de utána Ül! Fekszik! Nyugszik! Csendben van! Ide áll, Oda áll, esetleg Mosolyog! Attól a pillanattól kezdve megszűnik embernek lenni, „kellék-státuszba” kerül.

 Anno én is dolgoztam rendező-asszisztensként, és bevallom, mi is ugyanígy bántunk a statisztákkal. Személy szerint tehát egy szót se szólhatok. Ez a műfaj ezzel jár.

 Azért el tudják képzelni milyen érzés, amikor leül az ember a műsorvezetővel szembe, aki még csak rá se néz? Pontosabban keresztülnéz rajtam. A mögöttem, felettem, mellettem lévőkkel cseveg bűbájosan, ezzel is jelezvén csupán „tárgyi” mivoltomat.

 A reám szánt néhány percben aztán kezdődhet a csata: én harcolok azért, hogy elmondhassam, amiért jöttem, a műsorvezető pedig azért, nehogy kiderüljön róla, hogy van itt egy téma, amihez nem ért.

 Legjobban azt ’szeretem’, amikor a szerkesztő előre közli, hogy miről fogunk beszélgetni, ám a műsorvezető egészen másról kérdez. Nagy önuralomra és lélekjelenlétre van szükség ilyenkor ahhoz, hogy ne vegye észre a néző, hogy felakad a szemem a kérdések hallatán. Szerencsére ez nálam nem gond, de el tudom képzelni, hogy nem mindenki képes ilyen hirtelen váltásra, főleg akkor nem, ha olyan számára fontos kérdésekről van szó, melyekben szeretné hitelesen képviselni a szakmáját.

 Sajnos egyelőre még inkább cirkuszi mutatványosként kezelnek bennünket – hála a magamutogató kollégáknak – ahelyett, hogy komolyan vennének.

Azért megyek el tehát a tévéműsorokba, hogy hitelességet próbáljak szerezni a szakmámnak, melyben megbízhatnak az emberek.

 Most elmesélnék egy-két történetet, hogy képet kapjanak arról, mi is zajlik/zajlott a háttérben azon kívül, amit az adásban láttak.

 Volt egyszer egy olyan ötletem, hogy Halloween-partyt rendezek, melynek reklámozáshoz több TV-csatorna segítségét is kértem.

 Amikor megérkeztem az igencsak távol eső stúdió épületébe közölték velem, hogy cseréltek a műsorvezetők. Ez volt az első olyan hír, ami kissé elakasztotta a lélegzetemet. Egyik műsorvezetőnek ugyanis egy olyan hölgyet kaptam, aki a szokottnál is lekezelőbben viselkedett az olyan „niemand” riportalanyokkal, mint amilyen én is vagyok, rajongott viszont a hírességekért.

 Amíg az adásba kerülésre vártam észrevettem a folyosón egyik régi ismerősömet, egy ismert zenekar frontemberét. Nagyon megörültem neki, arra gondoltam, így mégis csak jobb kedvvel megyek be az „oroszlánketrecbe”. Ám mielőtt ő is észrevett volna a stúdióból kiszűrődött a műsorelőzetes, a felsorolt témák között pedig természetesen a Halloween is szerepelt. Erre az én kedves ismerősöm - aki közben egy ismert szekta tagja lett -, kereszteket kezdett vetni, közben pedig azt kiabálta: „Távozz tőlem, Sátán!”.

 Mondanom sem kell, traumaként ért a dolog, még a gondosan előkészített halloweenes parókámat se bírtam felvenni. Ettől a durva támadástól remegni kezdett a gyomrom, de már nem volt idő lenyugodni, mert behívtak a stúdióba.

 Szerencsére a másik műsorvezető hölgy kedves volt, így az előbb említett nőszemély gúnyos méregetése nem igazán számított, mivel a másiknak a kellemes mosolyára Fókuszáltam.

 Már nagyban beszélgettünk, amikor a háttérben bevonult egy zenekar. A billentyűssel éppen előző nap beszéltem telefonon, aki megígérte, hogy másnap találkozunk, de hogy a TV-ben, azt „meglepinek” szánta. Hát meglepi az volt! Ugyanis éppen akkor vettem észre, amikor valamit nagyban magyaráztam. Volt mit tennem, hogy vigyorgás helyett komoly maradjak!

 Azt hittem ennyi, de jött a következő, lélekjelenlétet próbáló mozzanat.

 A partyra különböző koktélokat is terveztünk, melyek a bölcsességet, a megbocsátást, a férfiasságot vagy a női vonzerőt voltak hivatottak erősíteni.

 Ennél a beszélgetésénél egy tévés férfiú is jelen volt, aki megfogta a rózsaszín itallal teli poharat, és jól meghúzta…

 Nos, ismét mélyebben szedtem a levegőt. Amikor a műsorvezetőnő megkérdezte, hogy mi az, ami az ital hatására felerősödött a férfiúban, már faarccal válaszoltam: a női báj!

 Becsületükre legyen mondva, senki se röhögte el magát. A folyosói pletykák szerint ugyanis a fiú a saját neméhez vonzódik.

Mit mondjak, lehetett valami azokban a koktélokban, hiszen hősünk pontosan azt vette el, amire vágyott.

 Nos, talán már kezdik átérezni egy-egy tévés szereplésem drámaiságát. Néhány perc leforgása alatt megalázás, öröm és vicces helyzetek válthatják egymást, miközben nekem végig higgadtnak kell maradnom. Mint ahogy higgadt kellett maradjak a Mónika Show-ban is, pedig minden oldalról provokáltak.

 Aki látta legutóbbi tévés szereplésemet, annak szívesen elmondom, hogy mit gondoltam adás közben, mit reagáltam volna szívem szerint. Ám ha belementem volna a presztízsért vívott csatába, valószínűleg nem szerepelhetnék többet a meghívó csatorna műsoraiban. Így tehát kénytelen voltam másként reagálni, mint ahogy szerettem volna. Pontosabban úgy viselkedtem, ahogy azt az angyalok tanácsolták: „Reagálj úgy, hogy nem reagálsz.”

 Szóval az eredeti terv szerint nekem a műsorvezető hölggyel kellett volna beszélgetnem, de sajna a műsorvezető úr is „be akart ülni”. Egy helyett tehát kettővel kellett versengenem a nézők figyelméért.

 Mit mondjak, az első pillanatban még jól is esett az úriember érdeklődése. Azt hittem kíváncsisága a témának, ne adj’ Isten személyemnek szól. Totál balga vagyok! Az ifjú csupán a saját történeteivel akart villogni a nézők előtt. Aki látta, tudja, hogy miről beszélek.

 A szellemidézés veszélyeiről volt szó. Nagyon komoly téma, nem kellene poénkodni rajta. A műsorvezető bugyuta története még csak hagyján - bár erősen rontott az ügy komolyságán -, de amikor arról kezdett beszélni – pontosabban amikor elmarta tőlem a nekem szánt időt –, hogy mit szólok ahhoz, hogy a kolléganőjét állítólag egyszer két ujjal felemelték, nos szívem szerint erre azt válaszoltam volna, hogy ez a kérdés kb. annyira volt értelmes, mint egy szakácstól azt kérdezni, hogy melyik vajat ajánlja az autó fényezéséhez?

 De ezt nem válaszolhattam – egyelőre legalábbis még nem. Megint vettem tehát egy mély lélegzetet és folytattam a témát, amiért behívtak.

Persze a hölgy is próbálkozott, de pechére neki már válaszoltam.

 Őszintén szólva ebbe a műsorba korábban is bejuthattam volna, de taktikáztam, hogy Havas Henrikhez kerülhessek. Számomra ő az egyetlen olyan műsorvezető, akin látom, hogy érdekli, amit a riportalanya mond, nem öncélú önfényezésre használja az embereket. Őszintén megmondja, amit gondol, nem dől be a mártír viselkedéseknek, odamond, amikor kell.

 Ismerik a mondásomat: „Aki mindig udvarias, az általában nem őszinte. Aki mindig őszinte, az általában nem udvarias.” Én az őszinteség mellett voksolok, még ha sokszor fájó is. Ám a média hamis csillogásában ez egy ritka jelenség. Talán azért is kapok csupán annyi lehetőséget, amennyit kapok. Azzal gazdálkodom, ami adódik, remélem jól, és itt-ott átmegy egy-egy tiszta gondolat is.

 Addig is, ha esetleg szeretnének többet látni, hallani, nagyon egyszerű a dolguk: akkor, amikor egy-egy olyan témában, amely érdekli önöket a műsorvezető elnyomja a riportalanyt, jelezzék ezt e-mailben a csatornáknak. Talán előbb-utóbb meghallják…

 Egy slusszpoén a végére.

Annak az adásnak a másnapján, amelyben arról beszéltem, hogy ha már ennyire népszerűsítik a szellemidézést, legalább a veszélyeiről is beszéljenek (már ha ezt a műsorvezetők hagyják) –  felhívtak telefonon egy másik televíziós társaságtól.

 Hát mikor hívnának a Balázs Showba, ha nem közvetlenül azután, hogy jeleztem, ne csináljanak show-műsort az ezotériából?!

 Mekkora megtiszteltetés! Nem bírtam ki provokáció nélkül.

Megkérdeztem, mit kellene csinálnom, mire azt mondták, hogy elhunytakról kellene információkat közölni. (Szóval nem is beszélgetés, hanem dolgoztatnának!)

Megkérdeztem, már csak azért is, hogy mennyit fizetnek? Közölték, hogy semmit, örüljek az ingyen reklámnak!

 Nos, vállalom, hogy ezért nagyképűnek tartanak majd, de számomra a Balázs Showban való részvétel inkább komoly presztízsveszteséget jelent, nem pedig jó reklámot.

Nem az a célom ugyanis, hogy mindenáron képernyőn legyek, hanem hogy értéket közvetítsek! Remélem az Égiek ebben (is) segítségemre lesznek!