vissza >>

A SZOMORÚ IGAZSÁG AZ ANYAKIRÁLYNŐKRŐL

Szeretném tisztázni, hogy a következőkben csak a tényeket írom le.
Nem áll szándékomban sem kritizálni, sem ítélkezni! A melléknevek, jelzők, azt a célt szolgálják, hogy meghatározzam valaki fizikai paramétereit, viselkedését, hogy az olvasó pontos képet kapjon az eseményekről.
Amennyiben valaki mégis mást bír felfedezni az írásban, saját elvárásait, frusztrációit vetíti rá, az már az illető felelőssége, és őt minősíti!
Előfordult már velem, hogy ha megírtam valamit, akkor egyesek úgy reagáltak, hogy biztos haragból írtam.
A saját frusztrációjukat kivetítik rám.
Már többször elmondtam, hogy ha valaki közömbös egy téma iránt, az azt jelenti, még nem nőtt fel hozzá.
A közömbösséget úgy értem, hogy nem hajlandó észrevenni, vagy nem hajlandó végighallgatni valamit.
Ha sírva reagálunk, akkor az adott téma épp feldolgozás alatt van.
Ha elnevetjük magunkat, akkor már túl vagyunk azon a próbatételen, magasan fölötte állunk.
Minden egyéb reakció - ítélkezés, sértődöttség, harag, kicsinyeskedés, lekezelés, beszólások, rosszindulatú megjegyzés, hiszti, akár tettlegességig fajuló dührohamok azt jelenti, hogy az illető hazudik magának a témát illetően.
Ezt az anyagot egy nagyon emelkedett hangulatban írtam, pontosabban ezzel együtt két könyvet is írok tele humorral, megható és tanúságos történetekkel.
Ebben az állapotban, amiben most vagyok ugyan olyan nehéz haragot érezni, mint víz alatt cigarettázni.

Nehéz fába vágtam a fejszémet, mivel olyan témát feszegetek, amit eleve illő volt eddig elhallgatni.
Nagyon jellemző az emberiségre, hogy ha valamit nem tud kezelni, vagy fél tőle, akkor hajlamos, szem ellenzőn keresztül látni azt a dolgot, és inkább mindent elnéz, pontosabban meg sem lát, csak ne kellessen foglalkozni vele.
Az egyik ilyen téma, a sérült gyerekek.
Nos, már írtam róla, a velük kapcsolatos véleményem nem változott, viszont az, hogy a közelmúltban több olyan anyukával is találkoztam, aki sérült gyermeknek adott életet, és volt szerencsém, egész közelről megfigyelni a mindennapi életüket, így most muszáj megosztanom a tapasztalataimat, ugyanis egy egészen más síkra helyezi őket.
Eddig mindenki csodálta, tisztelte és sajnálta azokat a nőket, akik életüket arra áldozták fel, hogy gondoskodjanak sérült gyermekükről.
Azt hiszem, ennek az írásnak az elolvasása után ez az álláspont némileg módosul.
Már sokszor említettem, hogy ha egy gyermek megbetegszik 7 éves kora előtt, akkor elsősorban az anyukával kell dolgozni, mert a sérülés-betegség csupán az anyuka energiáiban keletkezett torzulás jele.
Pár éve egy olyan eset került hozzám, amikor egy 4 éves kisfiú váratlanul kómába esett, és nem tudták az orvosok sem hirtelen, hogy mi a baj.
Nem az anyuka jött el hozzám, hanem az egyik rokonuk.
Amit az angyalok akkor mondtak, elsőre érthetetlen volt, de az események később beigazolták.
Az üzenet csak annyi volt, hogy "a gyermeknek hiányoznak a testvérei".
A nálam lévő rokon, csak annyit tudott, hogy anyuka a gyermeket egyedül neveli, és nem lehet tudni, hogy ki az apuka.
Később persze ez is kiderült, de előtte volt pár menetünk.
Hiába jeleztem, hogy az anyukának kéne eljönni, anyuka nem jött.
Nem volt hajlandó elmozdulni gyermeke betegágya mellől, egy széken aludt napok óta.
Persze mindenki áhítattal nézte anyuka áldozat készségét, én meg az elejétől fogva azt kérdeztem, hogy de minek csinálja ezt?
Ez a fajta szeretet inkább megfojtja a gyereket, mintsem segítené.
Én mentem a kórházba, mondjuk az fontos volt, mivel a kórházba rengeteg csellengő lélek volt, akiket már ideje volt átsegíteni egy másik dimenzióban.
Kiderült, hogy a gyermek tiltott szerelemből jött létre, az apuka egy 3 gyerekes családapa, és még nem is találkoztak.
Hosszú rábeszélésemre anyuka megengedte, hogy az addig is a gyerek láthatásáért könyörgő férfi végre meglátogathassa a fiát.
Sajnos ez nem volt elég.
Az angyalok világosan megmondták, hogy az anyukán kell dolgozni!
De, hogyan!
Anyuka állandóan arra hivatkozott, hogy nem mozdulhat a fia mellől.
Hiába ajánlották fel a családtagok, hogy felváltják, nem volt hajlandó ezt megengedni.
Odáig fajultak a dolgok, hogy még az infúziót is ő kötötte be, minden nővéri munkát hárított, csak az volt jó, amit ő maga csinált.
Mindenkit kioktatott maga körül, csak az volt jó, amit Ő saját kezűleg igazgatott.
Ő, Ő és megint csak Ő.
Ebbe a hibás önképbe, amit önmagáról alkotott, hogy Ő a fia egyetlen megmentője, nem fért bele az, hogy esetleg valamit rosszul csinál.
Az én személyem fenyegetésnek számított arra az imagera, amit önmagáról megalkotott.
A gyermek még mindig éber kómában van, de a lelke már nincs a testében.
A tehetetlen fizikai testet anyuka működteti, és közben szentül meg van győződve arról, hogy ő mindent megtett a fia érdekében.
Tényleg? A fia érdekében? Vagy az önképe megőrzése érdekében.
Nem tudok rá sem felnézni, sem tisztelni.
Kegyetlenségnek mondanám azt, amit művel, de nem mondhatom, mert azonnal rám fognák az álszentek, hogy ítélkezem.
Sajnos a környezetemben nem ő az egyetlen ilyen édesanya, aki egészséges gyermekeknek adott életet, de önző viselkedésével megnyomorította gyermeke sorsát.
Na de joggal kérdezhetnénk, hogy mi van azokkal az édesanyákkal, akik eleve születési rendellenességgel hoznak a világra utódot.
Mi a helyzet akkor, ha két egészségesnek látszó ember energiáinak egyesüléséből egy torz energetikájú egyed jön létre?
A helyzet ugyan az, mint az előbb, csak azt is jelenti, hogy az anyuka már több előző életben "uralta" sérült gyermeke sorsát.
Rengeteg olyan eset van, amikor ha sérült gyermek születik, akkor az édesapa nem bírja ezt feldolgozni, és magára hagyja a nőt a gyermekkel.
Bármennyire is kegyetlenül hangzik, de ez teljesen rendben van ilyenkor, ui a sérült gyermek az anyát jön tanítani, az édesapa szabad akaratából eldöntheti, hogy ebben részt vállal vagy sem.
Ezek az édesanyák persze látszólag példamutatóan viselik a rájuk rótt terheket, és megpróbáltatásokkal telei harcot vívnak gyermekük fejlesztésére.
De tényleg fejleszteni akarják a gyermeküket, vagy csak a saját lelkiismeretük megnyugtatására, és a világ számára demonstrálandó az az igyekezetük, hogy ők mindent megtesznek.
Gyakran láttam olyat, hogy azok az anyukák, akik sérült gyermekről gondoskodnak, a gyereket felhasználják saját céljaik elérésére.
A gyereket, mint valami véres pajzsot tolják maguk előtt, hogy érzelmi hatást keltve - magyarán érzelmi zsarolással - előre elkötelezzék saját maguk irányába az embereket.
Igyekszenek bűntudatot kelteni a környezetbe, és így könnyebben tudják manipulálni az embertársaikat.

A következő történet "erős" lesz, de hitelesen ábrázolja, hogy mi a valóság ezekkel az anyukákkal.
A következő történetem főszereplője egy anyuka, akit az egyszerűség kedvéért hívjuk J-nek, muszáj megneveznem, mivel túl közel kerültem hozzá, nem beszélhetek róla általánosságban.
Egy tavaszi napon felhívott, hogy időpontot kérjen a felnőtt autista fia számára, akit az egyszerűség kedvéért hívjunk Sándornak, és csak S-ként fogom jelölni a továbbiakban.
Elsőre kissé megijedtem, mivel tudtam, hogy egy autistával nem viccelődhetek, nem magyarázkodhatok, vagy azonos vagyok azzal, mait tanítok, vagy esélyem sincs nála.
Gondoltam, előbb formába hozom magam, és csak 6 héttel későbbre adtam időpontot, egy olyan napot választva, amikor előtte való napra sem vállaltam semmit, hogy felkészüljek.
Erre a rákészülésre a továbbiakban is szükségem volt, ráadásul csak sok év után voltam képes arra, hogy a vele való foglalkozás után legyen energiám arra, hogy mással is képes legyek aznap dolgozni.
Amikor megjöttem jócskán szükségem volt arra a képességemre, hogy "reagálj úgy, hogy nem reagálsz".
A fiatalember külseje első látásra finoman szólva ijesztő volt.
A romantikusabb beállítottságúak az esőembert képzelik el maguk előtt, de az a fizikai külső, ami bejött az irodámba totál ellentéte Dustin Hoffman alkatának.
Hatalmas, 160kg, tenyeres-talpas, közelülő és ráadásul kancsal szemek, kopaszodó fej, erős testszag, nyáladzás és mindehhez nagyon agresszív megjelenés, viselkedés.
Én, aki minden emberi testnedv szagára, látványára azonnal hánytam, komoly megpróbáltatásban részesültem.
Szerencsére mihelyst valaki belép a szentélyembe, azonnal elindul egy energiaáramlás a szívcsakrámból, így a fiatalember elfogadása könnyebb volt, mint gondoltam.
Azonnal beindult egy másfajta kommunikáció közöttünk, és első sorban a bevállalós szellemiséget láttam benne, aki most ebben a testben, ezek között a korlátok között teszi próbára magát.
A találkozó olyan módon sikerült, hogy nem is akart elmenni.
Anyuka akkor lelkesen közölte velem, hogy érezzem magam úgy, mint aki Kossuth díjat kapott, mert eddig a fia sehova sem volt hajlandó bemenni, rugdosta az ajtót, vagy azonnal elrohant.
Sohasem vágytam díjakra, kissé furán éreztem magamat eme szavaktól, de azért örültem, hogy a fiatalember elfogadott.
Elkezdődtek a közös kalandok.
Elfelejtettem mondani, hogy S nem beszélt, csak olyan szavakat használt, melyek a saját szükségleteinek az eléréséhez volt szükség.
Különleges kommunikáció alakult ki közöttünk, képeken keresztül beszélgettünk.
Gondolati síkon bármikor kapcsolatba lépett velem, és elmondta - igaz csak tőmondatban - hogy éppen mi az amit csinál, vagy éppen mi az ami kiborította.
Eleinte a kezelések mellett "csak" olyan módon találkoztunk, hogy ha dührohamot kapott, akkor az anyuka küldött nekem egy smst, és én addig beszéltem S lelkére a távolból, amíg meg nem nyugodott.
Az esetek többségében S-nek az is elegendő volt, hogy valaki figyel rá, húszon év magány után, valakivel tud mentálisan kommunikálni.
Aztán jöttek a közös programok.
Gyakran előfordult, hogy ők vittek haza, így a családommal is megbarátkoztak.
Eleinte nem volt egyszerű, mert hiába volt hatalmas az autó, és S messze ült a kutyámtól, aki eleinte rettegéssel töltötte el a fiatalembert, és ha véletlenül J-vel egyszerre szálltunk ki az autóból, akkor S megijedt, hogy egyedül marad a kutyámmal, és bepisilt.
Volt olyan is, hogy S elkezdett minden átmenet nélkül dühöngeni, hevesen gesztikulálni, és olyan erővel himbálta a felső testét, hogy az egész autó belebillegett.
Szóval voltak kalandjaink bőven.
Minden esetre a családom nagy szeretettel fogadta őket minden alkalommal.
Anyukám nagyon szerette őket.
Olyan anyukám van, aki mindenkihez szeretettel közelít, és azonnal a szívébe zár, de sajnos gyakran olyanokat is, akik később erre teljesen érdemteleneknek bizonyulnak.
Persze ez nem von le semmit anyám értékeiből, sőt ... csak nehéz megmondanom neki, hogy az általa kedvelt személy csak úgy minden átmenet nélkül kilépett az ő életéből, de ez egy másik téma.
Anyunak is meg kell tanulnia, hogy nem mindenki az, akinek látszik, és az én "baráti" körömbe sajnos gyakran kerülnek olyanok, akiknek a barátsága inkább egyfajta számításon alapul, és nem az őszinte szereteten.
Ez volt az alapja a mi barátságunknak is.
Nálam csak nagyon ritkán fordul elő, hogy valakit magamhoz közel állónak érezném.
Többnyire bizonyos emberek elkezdenek ragaszkodni hozzám, én meg nem utasítom őket vissza.
Egy idő után azt mondanám, hogy ki alakul a barátság, de inkább csak ismeretségről van szó.
Az emberek nem tudják, mi az őszintén adni, őszintén segíteni.
Minden esetben, ha valaki felajánlja a segítségét, mint például, hogy J haza vitt minket, tisztába vagyok azzal, hogy elvárásai vannak velem szemben, és ez az elvárás minden esetben elsősorban az, hogy legyek lojális az illető hibáival szembe.
Ezt meg is szoktam tenni.
Csak akkor szólok, ha az illető rám akarja erőszakolni a nézeteit.
Tisztelem a szabad akarat minden megnyilvánulását, csak akkor állok ellen, ha valaki rám akarja kényszeríteni a nézeteit.
A J-vel és S-el való közös kirándulásaink egytől egyig komoly próbatételeket állítottak elém.
Lehet, hogy megirigyeltem a mártír anyák sorsát, és hősiesen álltam a sarat én is.
Megmérettetésre került az elfogadó, befogadó képességem, és a türelmem.
Mint már említettem, S eleinte gyakran megtette, hogy bepisilt az autóba.
Egyébként is elég erős testszaga volt, amit az anyja nem érzett, mivel hozzászokott, de a pisi pár perc után elkezdett szétbomlani, és a 3 órás hazai utat ebben a szagban kellett végigszenvednem.
Nesze neked hányinger!
Most már utólag tudom, hogy S-nek miért voltak dührohamai, egyrészt mert megtanulta, hogy így manipulálni lehet a többieket, másrészt a mániái miatt, harmadrészt meg érzékelte a negatív szellemvilág jelenlétét, és azt is így jelezte.
Időnként belém mart, vagy akkorát vágott a hátamra, hogy azt hittem kirepülök az autó szélvédőjén.
Amikor rájöttem, hogy ilyenkor csak a figyelmemre tart igényt, és ilyen módon jelzi azt, már kezelni tudtam a helyzetet, és megengedtem neki, hogy beleolvasson a gondolataimba, láthassa mindazt, amit én a képzeletemben látok.
Ez számomra egy roppantul izgalmas tevékenység lehetett volna, ha közben nem zavarták volna meg a különleges meditációt J kinyilatkoztatásai különböző témákat illetően.
Ilyenkor igyekeztem nem reagálni.
J nem volt a "kliensem", és nem is "angyalozott", így nem volt jogom kijavítani.
Állandóan bajban voltam, hogy mit engedhetek meg magamnak barátként, mi a kötelességem, mikor szóljak, és mikor ne.
J tanárnő egy középiskolába, ezért a kioktató viselkedését "szakmai ártalomként" kezeltem, de arra nem voltam hajlandó, hogy bólogassak akkor, ha valamivel nem értettem egyet.
Azonban ha elmaradt a lelkesedésem, vagy hangot adtam rosszallásomnak, J ezt tiszteletlenségként élte meg a személye iránt, kikérte magának, hogy "szaros gyerekként" kezelem.
Kicsit groteszk volt az ilyen szituáció, mert ezt az állapotot mindig megelőzte az, hogy Ő volt velem lekezelő, én csak visszadobtam a labdát.
Ez bevallom idővel a kedvenc szórakozásommá vált, hogy J szófordulatait, magyarázatait át vettem szóról szóra, és hónapokkal később, amikor pont az ellenkezőjét tette annak, amiről előtte kioktatott, akkor pont azokat a szavakat, pont azzal a hangsúllyal adtam elő, ahogy tőle tanultam.
Bocs, de a skorpió aszcendensemet is muszáj táplálnom időnként!
Hamar megtanultam, hogy ha nyugalmat akarok J mellett, akkor jobb ha ráhagyom a mondanivalóját, ui minden olyan megjegyzésem, amivel azt akartam jelezni, hogy valamit rosszul csinál, rosszul tud, vagy rosszul alkalmaz, hatalmas sértődést váltott ki.
Kamasz gyerekeknél látom ezt a reakciót, szó szerint felfújják az arcukat, és ezért is hívják ezt az állapotot nálunk otthon puffaszkodásnak.
Állandóan olyan érzésem volt, mintha az ötvenes éveiben járó nő helyett egy kamaszlánnyal beszélnék, aki állandóan ellentmond a szüleinek.
Ha a szülők azt mondják, balra kell menni, akkor ő jobbra ment, ha előre, akkor hátrált.
Egyébként gyakran kerültem mellette képzavarban, ami az emberek korát illeti.
J gyakran panaszkodott, hogy apuka S-t úgy kezeli, mint egy csecsemőt, és nem engedi, hogy S felnőtt férfivé válljon.
Egyébként ez J-re mindig jellemző volt, hogy bűnbakot keresett mindenre, csak ő volt jó mindenben.
Az, hogy ki az, aki gyerekként kezeli S-t, jó példa rá a következő példa.
J gyakran bácsizott férfiakat, akiktől a piacon vásárolt, vagy lebácsizta a szerelőt.
Eleinte csodálkoztam, hogy ilyen idős emberek még piacoznak, dolgozna - mivel én akkor, ha egy ötvenes nő "bácsiz" egy férfit, akkor én azt a férfit úgy 75-80 évesnek képzelem el, arányosan a nő korához képest egy generációval feljebb gondolkodtam.
Mekkora volt a meglepetésem, amikor az egyik ilyen "bácsit" megláttam, mert a férfikorban nagyjából J és közöttem volt, tehát fiatalabbnak kellett lennie J-től.
Miért bácsizta????
Kisgyerekes anyukák szoktak ilyet csinálni, amikor mindent a gyerekük szemszögéből értékelnek.
J másik két fia egyetemista. S elmúlt 30 – mégis kinek a szemszögéből bácsi a bácsi?
Ki az, aki S-t kisgyerekként kezeli?
Mindezek mellett még az is megnehezítette a dolgomat, hogy ez a nő egész 6 év alatt egyszer sem méltatott arra sem engem, sem a saját őrangyalát arra, hogy kommunikáljon vele.
Hiába magyaráztam el, hogy ahhoz, hogy fel tudjam venni a kapcsolatot az őrangyalával, ahhoz egyedül kéne jönnie, mert a fia energiái bezavarnak.
A fiú őrangyalával nem lehet felvenni a kapcsolatot, mert a fiúnak kéne ezt kérnie, de erre alkalmatlan.
Beszéltünk, angyaloztunk ugyan valakivel, de az a szellemi vezető csak általánosságokat tudott mondani, mivel nem volt engedélye mélyebben bele avatkozni az életükbe.
Nagyon nehéz helyzetbe voltam.
Ha valaki angyalozott már nálam, annak is nehéz belelátni a dolgaiba, hogy mi a próbatétel, mi a lehet, és mi a muszáj, mi a szabad, és mi a kötelező feladat.
Nagyon nehéz volt így érdemben tanácsot adni.
Anyuka vesszőparipája a fia súlya volt, mint utólag kiderült az én hiteltelenségem megnyilvánulását is ezzel látta bizonyítottnak, hogy a fiát nem fogyasztottam le.
Mellesleg ha én lennék a megfelelő személy a fogyókúrás tanácsokat illetően, akkor talán az már az én alakomon is látszódna...
Hiába mondogatták nekem az égiek, hogy a fiú az anyuka miatt kövér, meg az anyuka miatt vannak a dührohamai, nem tudtam mit kezdeni vele.
Nem akartam úgy járni, mint az elődöm, akit anyuka folyton szidott.
Szegény kollegina szó szerint átadta az iménti üzenetet, amit ő is a szellemvilágtól kapott, hogy a fiú az anyuka miatt nem tud lefogyni, anyuka ezt személyes sértésként vette a helyett, hogy megkérdezte volna, mit kellene tennie.
Minden csodaszert levadászott, ami az internetes piacon fellelhető.
Az égiek persze mindent helyeseltek neki, mivel eddig még nem vívta ki azt a kegyelmet, hogy megússza a megmérettetéseket, és a viselkedése, fejlődése alapján kiérdemelné a szellemvilág támogatását.
Hiába jeleztem, hogy magán kéne dolgoznia, érződött rajta azt gondolja, hogy mindezt azért mondom csak, hogy több pénzt kapjak tőle.
Ímmel-ámmal ugyan el kezdett oldásokra járni, de mivel nem magától szánta el magát a munkára, így nem is volt igazán eredménye az oldásoknak.
Tudat alatt folyamatosan betartott ugyan úgy, ahogyan a fia ellenállt minden csodaszernek. A fiúval állandóan éttermekben jártunk, ami szintén egy komoly kihívás volt.
S mellett nem volt szabad a szalvétát összehajtani, mert el kezdett sikítozni, nem volt szabad az ásványvíz kupakját lecsavarva hagyni, mert dühöngött, a kabátot csak a fogason tűrte meg, ha valaki a székre tette, akkor kiborult.
Állandóan kopogott, a nyálát kiengedte, majd visszaszívta, kegyetlenül szürcsölt, csámcsogott, állandóan leette magát, beleivott a poharamba és egyebek.
Nehéz pillanatokat szerzett nekem olyankor, amikor J-t megpisiltette egy bokornál, és természetesen utána nem mosott kezet.
J az asztalnál utasította S-t, hogy adja oda nekem az evőeszközt, melyet S természetesen nem a nyelénél fogott meg.
Hatalmas önuralomra volt ilyenkor szükségem, hogy ne sikítsak.
Én mint mondtam kissé érzékeny vagyok a testnedvekre - és láttam hogy S a villám előtt mit fogott a kezében...
Nagyon megalázónak éreztem ezeket a helyzeteket, de vettem egy mély levegőt és gyakoroltam az önuralmat, és az alázatot.
Arra gondoltam, hogy az éttermekben amúgy sem lehet tudni sohasem, hogy az evőeszköz hol landolt előtte.
Én akkor akadtam ki teljesen, amikor S elvett egy fogpiszkálót, beletúrt vele a fülébe, majd visszatette a többi közé...
Anyuka szemrebbenés nélkül nézte, mint ahogyan azt is, hogy S állandóan a bors-szóró tetejét nyaldosta úgy, hogy a nyálától eldugult a szórófej.
Én azt sem tudtam hova bújjak szégyenembe, de J számára ez teljesen természetes, és megengedett viselkedés volt.
Számtalanszor fordult elő, egyszer sem szólt rá a fiára.
Kínomba azt a taktikát választottam, hogy amint leültünk az étterembe, és a fűszertartót azonnal a másik asztalra helyeztem, hogy megelőzzem a kínos jelenetet.
Őszintén szólva, erről még beszélnem is kellemetlen, nemhogy résztvevője lenni, de szinte már azt vártam, hogy anyuka ki kérje magának azt, amiért elrontom a fia játékát...
Egy kollégám szerint ilyenkor azt akarta J megmutatni a világnak, hogy lássa mindenki, lám neki mi mindent kell elszenvedni.
Anyuka mindezt megfejelte azzal, amit szerintem soha sem fogok megérteni, hogy rákényszerítette a világot arra, hogy nyaranta a fia el kellett viselnie S meztelenségét.
Én személy szerint, annak ellenére, hogy hosszú éveken keresztül nudista strandra jártam, nem szeretem, ha arra kényszerítenek, hogy egy másik ember meztelenkedését bámuljam oda nem illő helyeken.
Teljesen mindegy, kiről van szó.
Ha a Patrick Swayzi féle gyönyörű férfi felsőtest látványa fogadna egy kerthelységben, akkor sem mennék be oda enni, mert ha én sem ülök be a meleg ellenére melltartóban, akkor a férfiak is tiszteljenek meg azzal, hogy nem mutogatják magukat.
S mind a mellett, hogy rettentően hájas felsőtettel rendelkezik, még szőrös is és erősen izzad.
Anyuka szerette őt így mutogatni, mint ahogyan a kisgyerekes anyukák szeretnek gyönyörködni gyermekük hurkáiban.
Roppantul kínos volt a számomra így beülni velük bárhova.
Amikor S leette magát, és az ételt a testéről kanalazgatta, láttam mennyire kiborultak az emberek körülöttünk.
S érezte, hogy milyen ellenállást vált ki az emberekben mindezzel, éppen ezért, ha anyuka véletlenül adott rá inget, akkor igyekezett nyakig begombolni, hogy finomítson a másokban undort kiváltó külsején.
Az, hogy a meztelenkedés mutogatása az anyuka mániája volt, és S egyáltalán nem igényelte mutogatni magát, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy amikor kánikula idején a fiatalember egy napot nálunk töltött, és szóltam neki, hogy a kertben ülve nem kell felsőt felvennie, ő ennek ellenére nyakig begombolkozva ült.
Hiába volt nálunk látogatóba egy házaspár, ahol a férfi - nagy bánatomra - levette a felsőjét, és S-t is erre biztatta, S érezte, hogy nekünk - értendő anyu, a húgom és én, ez kellemetlen lenne.
Amikor anyuka este megjött, az volt az első reakciója, hogy miért adtuk a fiára az inget.
Hiába mondtuk, hogy ez a fia szabad akarata volt, csóválta a fejét.
Ami ez után a látogatás után következett, volt eddigi életem legdrámaiabb eseménye.
De előbb kell kezdenem.
Anyuka legaktuálisabb szenzációs "felfedezése" éppen akkor az agytréning volt. Hogy mi ez, azt nem fogom elmagyarázni, akit érdekel, nézzen utána.
A lényeg az, hogy anyuka annak ellenére, hogy pontosan tudta azt, hogy a fia azt is érzékeli, ami nem volt kimondva, hát még inkább érti azt, ami ki lett mondva, állandóan azt hajtogatta, hogy ő ezt már nem bírja tovább.
S teljesen kiszipolyozza őt, ő ebbe bele fog halni, a fiát le kell önmagáról választania, különben mi lesz a család többi tagjával.
Nem törődött azzal, hogy S ezt a kirohanását tágra nyílt szemekkel hallgatta.
A tanfolyam tőlünk nem messze volt, így a második alkalomra úgy alakítottuk, hogy én itthon voltam. S egy napot a tanfolyamon töltött, másnap elhozták hozzánk, anyuka visszament, majd harmadnap eljöttek értünk, és útközben felvettük a tanfolyam vezetőjét és indultunk vissza Budapestre.
Ez lett a leghosszabb út visszafelé.
S egész úton dühöngött, és a mellett, hogy engem megtépett, megütött, olyan heves mozgásokat végzett a hatalmas súlyával, hogy az autó irányíthatatlanná vált.
Amikor kiszállt az autóból, sikítva szaladgált és hevesen gesztikulált a karjaival.
Anyuka egész úton a puffaszkodó üzemmódra váltott.
Nekem óriási teher volt szellemileg, hogy állandóan lenyugtassam az őrjöngő fiút.
Amikor szerettem volna egy percre lazítani, és pár szót váltani a kolléganővel, anyuka rám förmedt, hogy ne hátráltassam őt, így sohasem leszünk Budapesten.
Egész idő alatt engem hibáztatott!
Ilyeneket mondott, hogy ennek apuka nem fog örülni, számon kéri majd, mire költötte el a pénzt, folyamatosan engem zsarolt érzelmileg, hogy ismerjem be, ez az én hibám, alkalmatlanságom, felelősségem.
Hiába kérdeztem én az égieket, hogy mit csináltam rosszul, mindig ugyan azt a választ kaptam, hogy anyuka rontotta el az egészet azzal, ahogy felvezette a tanfolyamot.
S szó szerint vette az elhagyást.
Amikor nálunk volt, jól érezte magát, kapott finom "ombócot", ahogy a szilvás gombócot hívta.
Annak ellenére, hogy addig félt minden kutyától, még a kutyáinkkal is labdázott, és jókat nevetett, ha a húgom kutyája ellopta a labdát az enyémtől, vagy fordítva.
Élvezte az állatokkal való játékot, ami egy autistánál szinte lehetetlen kombinációnak számított a tudomány szerint.
Minden rendben volt addig, amíg meg nem látta a tanfolyam vezetőt.
Anyuka persze nagyon megsértődött ezen, amikor figyelmeztettem a hibájára.
Onnantól fogva engem folyamatos büntetésben tartott.
Egyszer az egyik közös ismerősünk kapott sikító frászt az anyuka figyelmetlensége láttán.
Egy kegyhelyen voltunk négyesben.
Áhítatos hangulatban jöttünk ki a gyönyörű templomból.
S és J előttünk mentek, mi lassabban haladtunk, mert a kutya szaglászott még.
Az utunk egy parkon haladt keresztül, és az autó a sétány végén állt kiemelkedő helyen.
Mi békésen beszélgettünk az ismerős hölggyel, amikor legnagyobb rémületünkre azt láttuk, hogy J arra utasította S-t, hogy pisiljen.
Nem az aktussal volt gondunk, hanem azzal, hogy J pont arra a helyre állította S-t, ami pont szembe volt velünk, annak ellenére, hogy 2 méternyire volt több méternyi sűrű bokor, S-nek ott kellett kicsomagolnia magát a sétánnyal szemben, hogy mintegy 20 méternyi távolságból megszemlélhessük S nemi szervét.
Az ismerősöm azt sem tudta mit csináljon, hova nézzen, hogy hányjon, vagy sikítson.
Ő sem értette J gesztusát, hogy miért kellett nekünk mindezt megnézni?
Persze az alapján, amit most tudok, értem, ez is a hatalmi játszmák egyike volt, ha igénybe vettétek a sofőri szolgáltatásomat, akkor szenvedjétek el az árát.
Még a leg ártatlanabb javaslatomat sem volt hajlandó végrehajtani.
Egyébként az évek alatt is jellemző volt, hogy mindig csak az volt jó, amit Ő csinált, ha valami véletlenül nem Ő szerinte alakult, akkor látványosan szenvedett, hogy milyen nehéz sorsa van.
Mindegy mit mondtam neki, egyik fülén be, a másikon ki.
Volt pár hely, ahova az utat behunyt szemmel is tudtam volna, de soha sem ment arra, amit javasoltam.
Amikor kiderült, hogy rossz irányt választott, akkor közölte, hogy "eltévedtünk"!
Már nem bírtam tovább, és pár hónapja rászóltam, hogy "Te tévedtél el, én tudom az irányt".
Mint ahogy soha semmikor itt sem volt hajlandó felelősséget vállalni a döntéseiért.

A következő pár történetet azért mesélem el, hogy pontos képet kapjon az olvasó, milyen fura gondolkodása volt az anyukának.
Az autó órája rosszul járt már vagy 2 éve, amikor megkérdeztem, hogy nem lehetne e beállítani. A következő válasz kaptam: Mindig a legkisebb fiam körzőjével szoktam beállítani, de a fiam 2 éve egyetemre jár, és ott nem használnak körzőt.
Ettől a történettől sikító frászt kaptak páran, amikor elmeséltem.
Amikor Sóskútra mentünk Budapestről, mi Velencén keresztül akartunk menni állandóan, mert ott látott egy táblát, hogy Sóskúti elágazás.
Volt, amikor az Eurocenter mellől, az Árpád hídon keresztül indultunk Sóskútra és egyebek, mindez azért, mert nehogy már én mondjam meg, merre forduljon.
Egy idő után, inkább nem mondtam semmit, hozott GPS-t.
Kissé megnyugodtam, amikor láttam, hogy a GPS-el sem hajlandó együttműködni.
Ő mindig mindent jobban tud, és kész.
Ő...Ő, és megint Ő..., és csakis Ő.
Tény és való, hogy komoly anyagi támogatást kaptam tőle, de egyre nehezebb volt elfogadnom, mivel elég egyértelmű volt, hogy ő egyfajta kegyelem osztásként használja a pénzt.
Egyfajta elkötelezettséget vár el cserébe.
Ezt másokkal is megtette.
Kialakít egy anyagai függőséget, és amikor úgy érzi, hogy most hatalmat kell gyakorolnia, akkor megvonja.
Tudtam, hogy sokáig nem fogom tudni megállni a felsőbbrendűségi megnyilvánulásait, így az anyagi támogatás, amit tőle kapok nem lesz hosszú életű.
Egy egyszerű példa, hogyan használta manipulálásra, büntetésre a támogatását.
Egy ideje a telefonom az ő nevén volt, fizette a számláimat egy bizonyos összegig azért, hogy a fiával mentálisan foglalkozom a kezeléseken kívül is.
Már nagyon ócska volt a telefonom, és új készülék kellett volna, de nélküle nem tudtam venni, legalább is olyat, ami járt volna az előfizetésemhez.
Már eltelt 3 év a legutolsó vásárlás óta, amikor felajánlotta, hogy menjünk telefont venni. Nekem akkor éppen nehéz napom volt, nem bírtam volna a sorban állást a szolgáltatónál.
Erre következett a büntető program.
6 hónapon keresztül bármikor jeleztem, hogy már nem szól a telefonom, ki kéne cserélni, azt válaszolta, hogy csak nem gondolom, hogy ő most még oda is elmenjen velem, és szinte szikrázott a felháborodástól.
Éreztette velem, hogy mit képzelek, ne akarjam őt kihasználni.
Az 5. hasonló sikertelen próbálkozás után feladtam, és a következő 5 hónapban nem is említettem a telefont.
Legalább felfedeztem a skype előnyeit, és azt használtam.
Amikor rájött, hogy ebben a témában már nincs több, már nem tud vele manipulálni, büntetni, akkor kegyesen felajánlotta, hogy most akkor mehetünk telefont nézni.
Kegyelmet kaptam, hurrá!
A felsőbbrendűségi megnyilvánulásait sajnos nálunk is előadta.
A húgomnak hála rengeteg zöldségünk van a kertbe.
Bő a termés cukkiniban, uborkában, tökben, zöldbabban, paradicsomban egyaránt.
A heti 8-10 óriás tök és cukkini mindig talál hálás szakácsot.
A húgom minden látogatót megajándékoz vele.
J azonban ezt is megszabta, mit és hogyan kell.
Amíg mások hálásak voltak minden termésért, ő csakis a cukkinit fogadta el, mondván a többit megveszi a piacon.
Ez így leírva nem szemlélteti a valóságot, hogy miért volt lekezelő.
Már elmagyaráztam máshol, hogy ha valaki előre tolja az állát, az a hatalmi pozíció felvétele, és azt jelzi, hogy az illető többre tartja magát, a többieknél.
Ha leintünk valakit, akkor ugyan ezt jelezzük, ráadásul a leintő mozdulat még a másik személy, aki felé ezt a gesztust alkalmazzuk, energiáit is lenyomja.
J előszeretettel alkalmazta ezt anyukám, és a húgom felé is, és ha jelen volt még valaki, akkor az illető felé is megismételte.
Közölte, hogy ő tököt, csak gyalulva lenne hajlandó hazavinni.
Persze ha látta volna a tekinteteket, amit kapott ilyenkor...
Tőlem persze mindenki csodálkozva kérdezte, hogy a pestiek csak a tökfőzeléket ismerik?
Ők nem csinálnak rántott, töltött, grillezett és egyéb módon elkészített tököt?
Hogy magyaráztam volna meg nekik, hogy J-nek ez az elemi szükséglete, hogy magát jobbnak állítsa be másoknál, és hogy csak az jó, amit Ő talál ki.
Ő, Ő, és megint csak Ő.
Ő tudja jobban, Ő úgy szokta, csak úgy jó, ahogy Ő.
Aztán a paleolit diétában talált tökös recepteket, így az idén már a tököt is elfogadta.
Az idén épp akkor járt nálunk, amikor rengeteg salátánk volt.
Én imádom az ecetes-cukros-tejfölös salátát, de az éttermekben inkább díszítésként adták, így az én leveles salátámat mindig S ette meg nagy élvezettel.
A felkínált salátát azonnal hárította, mondván, ő ilyet nem szokott csinálni.
Hiába ette meg örömmel a salátát a fia minden ebédnél, mivel nem az anyuka ötlete volt, így kizárt dolog, hogy otthon is salátát egyen.
Megint csak az volt a helyes, amit Ő helyesnek vélt.
Senki más javaslatát, sem ötletét nem volt hajlandó elfogadni.

Mondja kedves olvasó, egy ilyen nőnek lenne mersze ellentmondani?

Ezzel a példával csak azt szerettem volna azt szemléltetni, hogy az élet minden területén megnyilvánult J öntudatossága, soha semmit sem volt hajlandó elfogadni, ami nem az ő ötlete volt.
Rengeteg egyéb példát tudnék felsorolni, de nem az a célom, hogy felhánytorgassam az összes hibáit, csupán csak pontos képet szerettem volna adni J személyiségéről.
Tudom, ez egy kissé banális

Egy másik fontos tényezőt szeretnék még megemlíteni.
Havonta meditációt tartottunk nála.
Tisztelem és becsülöm barátaimat, akik elfogadták S embert próbáló dolgait, és szeretettel voltak a személye irányt.
S komoly támadásokat mért mind szagló szerveinkre, mind egyéb befogadó, és tűrő képességeinkre. S gyakran pisis nadrágban fogadott minket - amit többen nem értettek, hiszen otthon nem lett volna gond átöltöztetni, miért nem tisztelt meg J minket azzal, hogy tisztába teszi a fiát?
A megpróbáltatásokat fokozta az, hogy S a meditáció alatt az erős testszagot pukizgatással dúsította, és időnként elrohant nagyvécére úgy, hogy az ajtót nyitva hagyta, hogy hallható és szagolható legyen.
Egyszer épp akkor sikerült egy "nagyot" csinálnia S-nek a mellékhelységben egy nagy sóhajtás kíséretében, és a csobbanás erőteljessége jelezte, hogy nagyobb mennyiségnek sikerült távoznia, amikor a meditáció irányított része ahhoz a ponthoz érkezett, hogy azt mondtam a meditálóknak, akik épp az északi sarkot képzelték el, "hogy szippantsák be a friss levegőt...".
Becsületére válik a társaságnak, hogy senki sem röhögte el magát.
Nekem óriási próbatételt jelentett a koncentráció, hogy megidézzem a magasabb szellemlények energiáit olyankor, amikor folyton kizökkentet S azzal, hogy a fütyijével játszadozott.
Egyszer az is megtörtént, hogy épp végzett a toaletten, amikor éreztem, hogy figyel engem, és oldalra fordultam, hogy megnézzem mi a baj.
Ott állt S nadrág nélkül, egy szál pólóban.
Mivel vette a gondolataimat, elég volt mentálisan rászólnom, hogy vegye fel a nadrágját.
Engedelmeskedett.
Hátat fordított nekem, és lehajolt.
Életembe nem láttam még olyan hatalmas és szőrös feneket, és éppen ahhoz a részhez érkezett a szertartás, amikor az Urat kellett szólítanom.
Ott, akkor, abban a pillanatban őszintén hálát adtam az Úrnak, amiért ilyen megpróbáltatások mellett is működnek a képességeim.
Köszönöm S-nek, hogy minderre rávilágított, hogy a képességeimet senki és semmi sem tudja befolyásolni, extrém körülmények mellett is működnek.
J folyton azt állította, hogy mi vagyunk a fia baráti társasága, ezért S szüli napi partijának 3 éven keresztül mi voltunk a vendégei.
Mindannyian meg voltunk hatódva, hogy anyuka milyen kedves, hogy erre is kiterjed a figyelme.
Most már tudom, ez is csak a hatalmi játszmáinak az egyik megnyilvánulása volt.
Kegyesen megengedte, hogy azt higgyük, fontosak vagyunk, és kegyesen megengedte a fiának, hogy azt higgye, neki vannak saját barátai, akik csak miatta vannak jelen.
Félre értés ne essék, rengeteg pozitív tapasztalatot szereztünk S-el való kapcsolatunkban.
Mindannyian gazdagabbak lettünk az által, hogy az életünk része volt.
Ez az írásom azonban nem S-ről szól, hanem az anyukájáról.
Közösen örültünk S minden egyes fejlődésének, de anyuka ezt egyre jobban merevedő mosollyal nyugtázta.
Nehezményezte, hogy S fejlődését, nem az ő javára írja mindenki, hanem az enyémre.
Egyre szarkasztikusabb megjegyzéseket tett, és a testbeszéde egyre inkább elárulta valós érzéseit.
Egyre jobban ellenállt annak, amit mondtam.
A baráti körben többen is észrevették, hogy bármit mondok, azonnal ellentmond.
A kegyelemdöfést az adta a történetnek, hogy annak ellenére, hogy számtalanszor elmondta neki az egyik férfi kollégám, hogy S nem az ételtől hízik.
Annak ellenére, hogy S jelezte nekem, hogy milyen módon engedi módosítani az étkezési szokásait, ő megint kitalálta a következő fanatikus diétát.
Egyszerűen nem bírja elviselni semelyik területen sem azt, hogy ne Ő legyen az irányító.
Ő tudja jobban, az Ő felelőssége mindent megtenni, a fia érdekében, Ő tudja jobban, mi kell a fiának, Ő, Ő és csakis Ő.
Pontosabban az Ő állandó mondatai: Én tudom a legjobban, Én vagyok a felelős, az Én feladatom. Tényleg! Tényleg?
Tényleg felelősséget vállal?

Az emberek általában azt emlegetik a legtöbbet, amit nem hajlandóak megtenni, és tudat alatt azt hiszik, hogy ha sokat emlegetik, akkor mindenki el is hiszi, hogy így van.
J-től többször lehet hallani az előbb felsorolt a mondatokat, mind azt, hogy Jó napot!
Szóval a lényeg az, hogy amikor előjött azzal az őrülettel, hogy most a paleolit - ősember diéta az, ami majd a megváltást hozza, nem bírtam megállni, és kiborultam.
Nem magával a diétával van bajom, biztos van olyan, akinél tényleg működik, hanem J hozzáállásával.
Ezt megelőzően pár nappal, egész élete során S először volt hajlandó kifejteni a véleményét az étkezéssel kapcsolatban.
Jelezte nekem, milyen módon lenne hajlandó módosítani az étkezésén, mit szeretne konkrétan, és J ezt sem vette tekintetbe.
Megint csakis az Ő véleménye volt a mérvadó, miközben folyton azt hajtogatja, Ő csak azt csinálja, ami a fiának jó, közben még soha sem vettem észre, hogy egyáltalán érdekelné őt a fia véleménye.
Persze a diéta betartását is furán értelmezte.
Mindenkit kioktatott, mit szabad és nem szabad, majd minden egyes étkezésnél ő volt az, aki megszegte, kegyelmet gyakorolván.
Egy kis szósz, egy kis krumpli, egy kis édes ital.
A diéta meglátásom szerint elsősorban azért kellett neki, mert így ellenőrizhette az eseményeket, csak ő ért hozzá, számon kérhet mindenkit, és a lényeg, hogy ismét gyakorolhatja a kegyelem osztását.
Amikor S nálam csokit talált az egyik dobozban, felelősségre lettem vonva, amiért nem engedem, hogy betartsák a diétát, majd ugyan azon a napon J maga adott olyan ételeket S-nek, amelyek tiltó listán voltak.
Vádolt, hogy nem tartom tiszteletbe S diétáját, és számon kért!
Ő tudja jobban, Ő az, aki irányít, Ő az, aki kegyet gyakorolt.
Az utolsó találkozásunk eme történet párosával, egy meditáció volt.

Amikor megérkeztünk, és megláttam J-t, ledöbbentem, mivel legalább 10 évvel látszott idősebbnek az utolsó találkozásunkhoz képest.
A többiek is érzékelték, hogy valami nem stimmel, mert sorra odajöttek hozzám megkérdezni, hogy mi baja J-nek, beteg?, zaklatott?, miért olyan sápadt?, haragszik e azért, mert egy hete nélkülük tartottam meditációt nálam, mivel én érezvén a változást jeleztem a csoportnak, hogy a jövőben nálam meditálunk majd.
Amikor körbe ültünk feltűnt, hogy milyen puffadt J hasa annak ellenére, hogy 3 hónapja a fiával diétázik.
Még el kell mondanom azt, hogy már legalább 1 éve engem nagyon zavart a tény, hogy nem haladunk a meditációban.
Kellemes volt ugyan, de nem tudtunk előbbre lépni, nekem ez így fárasztó és bevallom unalmas volt.
Segítségül kértem az egyik kolleginát, akinek szintén "fogják" a kezét, hogy a meditációs tagokat egyenként, vagy csoportosan közösen "megkezeljük", és így talán kiderül, hogy ki az akadályoztató.
Ketten szépen el is mentek, velük nem volt semmi baj.
J persze pikírten megjegyezte, hogy annyi dolga van, de ha ez nekem olyan fontos, hogy elmenjen, akkor ugyan nagy nehézségek árán, de megoldja.
Mi az, hogy nekem fontos?
A fia miatt csináljuk a meditációt.
Hova lett az önfeláldozó anyuka már megint?
Amikor eljött a nagy nap, tudtam, hogy ez az igazság pillanata lenne, de J majd úgyis megtalálja a módját annak, hogy szabotálja a programot.
Hősiesen eljött, hogy engem haza szállíthasson, ha már megígérte, de a gyakorlaton nem vett részt, ugyanis állítólag valami olyan salátát evett, ami hasmenést okozott neki.
Ugye kedves olvasó, Ön is tisztában van azzal, hogy nem véletlenül alakultak így a dolgok?
Számomra minden esetre bebizonyosodott, hogy ki a hunyó.
Ezt az is alátámasztotta, hogy J soha többé nem kérdezett rá, mikor menjük vissza megcsinálni az elmaradt gyakorlatot.
Világos volt, hogy a szellemvilág nem engedi a tovább lépést annak, aki nem tiszteli sem a saját őrangyalát, sem engem.
Visszatérve ahhoz a bizonyos utolsó alkalomhoz, egyértelműen azt láttam a tekintetén, amikor vettem az ő általa sütött paleolit sütiből, hogy minek veszek belőle, ha nem szimpatizálok vele.
A süti ízre amúgy tűrhető volt, csak a gyomrom tiltakozott ellene.
Persze ezt is, mármint azt, hogy ha nem ízlik a sütije, akkor őt utasítom el, mint mindent a saját fura gondolatmenetével alakította ki.
Mint már említettem, 2 barátom és én 3 alkalommal ettünk a csuda egészséges sütiből, és mindháromszor rosszul lettünk tőle.
Olyan volt, mintha valami követ nyeltünk volna.
Hja! Paleolit, hát legyen meg a kőporos élmény, ha már kőkorszaki.
Amikor ezt egymásnak bevallottuk és J-nek is elmondtuk, hogy ez a diéta nem nekünk való, nagyon megsértődött.
Mi az, hogy ő kegyesen bevont minket az ő általa csudálatosnak vélt ételek megismerésébe, és mi nem vagyunk érte kellő módon hálásak.
Szóval mindenki számára érzékelhető volt, hogy valami nincs rendben.
Másnap jött volna az évek óta szokásos 2 hetenkénti program: oldás, közös ebéd és kirándulás.
A sok éheztetés miatt S persze mindig az étkezésre várt a legjobban.
Imádott enni, az ízek jelentették számára a kapcsolatot, a kommunikációt a világgal.
Láttam miket evett, pontosabban miket ehetett szegény!
Engem sem érdekelne semmilyen oldás, ha folyton csak azt ehetem, amit megengednek.
Néha kínos volt a számomra némely helyzet, mert éreztem, milyen éhes a fiatalember, és az anyuka nem adott neki enni.
Olyankor kénytelen voltam titokban csokit majszolni - amit amúgy nem is szeretek, hogy elnyomjam - becsapjam érzékeimet, amelyek rezonáltak S éhségére, és én is éhes lettem.
J szigorúan betartotta a napi 3x étkezést, S nem ehetett többször.
Akkor, amikor ehetett, olyankor meg persze az a mennyiség döbbentett meg, amit kapott.
S mindent magába tömött, amit elétettek.
Mindenki számára egyértelmű az a tény, hogy többször kell enni, és keveset.
Anyukának ez nem volt megfelelő, követendő álláspont, mert egy, nem Ő találta ki, kettő, így nem manipulálhatta a fiát az étellel.
A diéták alakalmával S egyre jobban az étkezésre koncentrált, és egyre türelmetlenebbül követelte az ebédet, ahol anyuka végül kegyelmesen úgyis mindent megengedett neki.
Lehetetlen volt így dolgozni vele.
Anyuka a fia türelmetlenségét persze úgy értelmezte, hogy a fia már nem szeret hozzám járni.

Azon a bizonyos utolsó napon, amikor találkoznunk kellett volna, a következő üzenetet kaptam tőle sms-ben: egy hang azt mondta neki, hogy ne hozza hozzám S-t, de természetesen kifizeti a kezelést, hogy ne legyen anyagi károm - micsoda kegyelem - persze menjünk ebédelni, mert az akkor épp nálam tartózkodó ismerősömet is meghívta már előzőleg, ciki lenne lemondani, és a Máriaremetei kirándulás is rendben van.
Ami Mária remetét illeti, rengeteget imádkoztam abban a templomban azért, hogy segítsenek nekem ebből a kínos kapcsolatból kiutat találni. Nem szeretem, ha nincs értelme a munkámnak.
Világos volt a számomra, hogy az anyuka számára én csak alibinek kellek, hogy lám ő mindent megtesz a fiáért, de a változást nem szeretné, mert azt esetleg már nem tudná irányítani.
Tudtam, hogy tőlem semmit sem fogad el, és kínos volt állandóan magyarázkodnom, mivel a fura viselkedését már többen szóvá tették.
Kollégáim folyton figyelmeztettek, hogy jaj, az anyukával nagyon nagy a baj!
Na de mit tehettem volna, ha tőlem semmit sem fogadott el, ráadásul azt terjesztette el rólam azok után, hogy megkérdőjeleztem a paleolit diétájának az értelmét, hogy én nem fogadok el semmit, ami ő mond, velem nem lehet beszélni satöbbi.
Hogyan lehet segíteni azon, aki nem hajlandó elismerni, hogy segítségre szorul.
Szorult volt a helyzetem, és nem láttam a kiutat.
Kapóra jöttek J "hangjai".
Azt mondtam, végre!
Végre kimozdult valami, és be lehet fejezni a színjátékot mindkettőnk részéről.
Én, S mellett köteleztem el magam, nem léphettem ki az életéből önszántamból, de J ezt elintézte.
Nem bírta elviselni, hogy megint, amikor ő engem büntetni akart azzal, hogy nem jönnek oldásra, és egyben kegyelmet gyakorolni, hogy elvisz ebédelni, én meg kisiklottam, a kezei közül.
Megint nem voltam hajlandó "együtt működni vele".
Azt válaszoltam, inkább írnék.
Kaja van a hűtőben, Máriaremetére meg majd kimegyek az egyik barátnőmmel.
Az egója ezt már nem bírta elviselni.
Kifakadt, hogy én nem vagyok hajlandó elismerni Őt, az Ő nagyságát.
Felhívta az egyik barátnőmet, hogy "árulkodhasson".
Azért használtam ezt a szót, mert ők nem voltak bizalmas viszonyba.
Ahogy kezelte a dolgot, megint egy éretlen kamasz észjárására emlékeztetett.
Muszáj volt valakinek elpanaszolnia, hogy én milyen vagyok.
Neki a hangok megmondták... Az én felelősségem... Az én fiam... Kötelességem... A legjobbat akarom... De ő biztos benne, hogy a hangok nem hazudnak.
A barátnőm pszichológiai tanulmányokat is folytatott annak idején.
Barátnőm jelezte nekem, hogy J kommunikációja szóról szóra megegyezett azzal, ahogyan a tankönyvek a megszállottságot leírják.
Jobban tudom, én és én, biztos vagyok benne, semmi kétely saját tökéletességében, mindenki hibás, csak ő nem.
Én írtam már arról, mi a jele annak, hogy ha valaki a negatív szellemvilág megszállása alatt van.
Látványosan megöregszik, nem fogad el tanácsot, öntelt viselkedés, mindent jobban tud.
Rosszindulatú megjegyzések, bosszúvágy. ÍTÉLKEZÉS, zéró humor, vagy asszociáció.
A megszállottnak folyton egy kényszerképzet jár a fejében, és csak arra tud összpontosítani, minden vélemény, megjegyzés, ami megingatná téveszméjét, azt hamisként minősíti.
Noná, hogy J menekül előlem!!!

Én bevallom megkönnyebbültem!
Mintha egy olyan teher szakadt volna le rólam, ami már fojtogatott.
Mégsem érzem úgy, hogy kudarcot vallottam volna.
Amit ezek között a körülmények között ki lehetetett hozni S-ből, azt kihoztam, a többihez anyuka is kéne.
Nem lehet rákényszeríteni a gyógyulást arra, aki jól érzi magát az adott körülmények között.
Azt mondták az égiek, hogy az anyuka "királynő" volt az előző életében, a fia pedig a testvére, akit állandóan ugráltatott, állandóan megalázott.
Amikor a fiát megalázó helyzetekbe hozza azzal, hogy meztelenül mutogatja, hogy olyan helyeken pisilteti, hogy mindenki láthassa a fia nemi szervét, ilyenkor az előző életi énje kerekedik felül.
A megszálló szellemeit is onnan hozza.
A fia dührohamait ezeknek a szellemeknek a jelenléte okozza, és mindazon elhunyt lelkeké, akiket az anyja annak idején megkínzott.
Azok, akiket annak idején J megalázott állandóan körülötte vannak, akár élő személyekként a padsorban - anyuka pedagógus - vagy szellemlényként, és azokat a kínokat, amit J előző életben nekik okozott, most a szellemi síkról S-t kínozzák.
Amikor S sikít a fájdalomtól, akkor épp anyuka bűnei miatt bűnhődik, így segít kitisztulni, de sajna anyuka olyankor inkább megsértődik, mintsem megköszönné fia áldozatát.
Időnként volt egy olyan jelenség, hogy S hajlongani kezdett, mintha valaki előtt megalázkodna. Néha olyan mélyre hajolt, hogy nem is gondoltam volna, hogy a pocakja olyan mélyre engedi lehajolni.
Most már azt is tudom, hogy a hajlongása kinek szólt.
Anyukának rengeteget kéne dolgoznia magán akár előző életi dolgai miatt, akár a kegyetlen és manipulatív játékai miatt, amit a jelen életben mindannyinkkal játszik, de ezt sem az egója, sem a körülötte lévő negatív szellemek nem engedik.
Az én feladatom, már csak a krónikás szerepe, hogy mindezt lejegyeztem.
Tudomásul kellett vennem, hogy ez a képességeim határa, nem tudok többet tenni.
Eddig ezt az információt, hogy kik azok, akik a fiú rohamait előidézik nem oszthatták meg velem az égiek, mivel kapcsolatban voltam velük.
Anyuka nem kérte a szellemvilág segítségét, így nem is segíthettek neki.
Ha én tudom mindezt, akkor előbb utóbb elárultam volna neki, és akkor most a szellemvilágot is gyűlölné nemcsak engem.
Ezt az írást nem fogja elolvasni úgysem, mivel, mint már mondtam, az én tanításaim neki nem voltak elég megfelelőek, mindig a sajátos nézeteit akarta rám erőszakolni.
Most újra feltenném a kérdést, hogy tényleg tiszteletet, csodálatot és sajnálatot érdemel ez az "anyakirálynő"?
Tényleg ők az áldozatok?

Azt hiszem ezek után világos, hogy a gyermekek az igazi áldozatok, akik magatehetetlenül ki vannak szolgáltatva anyjuk kényére-kedvére.
Az a legoptimálisabb, ha úgy reagálunk, hogy nem reagálunk rá.
Isten tudja, mit miért tesz!
Nem kell beavatkoznunk, és nem kell megmenteni azt, aki nem tart rá igényt!
Adjuk meg neki és minden hozzá hasonlatos "anyakirálynőnek" ami jár, és haladjunk tovább.
Végül is csupán ennyi az, amit kérnek.
Tiszteljük, és nézzünk fel rájuk, ahogy az uralkodókra szokás, akkor emelhetünk a rezgéseiken, de semmiképpen se sajnáljuk, mert akkor letaszítjuk őket a trónusukról.
Minden más próbálkozás csak időpocsékolás!
Legyünk hálásak, hogy nem mi magunk vagyunk ebben a helyzetben, mert egy ilyen teher alatt, mint ami J vállát nyomja csak nagyon kevesen képesek helytállni.

Azért a végére hagytam egy pozitív példát is!
Prágában van egy házaspár, akiknek sokszorosan sérült gyermekük született.
A torzulások annyira halmozódtak, hogy még intézetet sem találtak, ahova befogadták volna a gyermeket, így a szülők felváltva adták fel a munkájukat.
Szerencsére nem a sorsot, és nem Isten okolták a fiuk hibái miatt, hanem felvállalták, hogy valami náluk hibádzik.
Mindketten oldásra kezdtek el, járni, hetente dolgoztak magukon mindketten.
8 év múlva jutottak el oda, hogy az addigra 9 éves fiuk, iskolába kezdett járni.
Az iskola ugyan speciális iskola volt, de eljutottak addig, hogy a gyermek már nem igényelt állandó felügyeletet, tudott járni, és meg tanult olvasni.
Közben nem tudom mi történt tovább, mivel megszakadt a kapcsolatom a közös ismerőssel, de a történet elég pontosan szemlélteti azt, hogy mi lenne a helyes viselkedés.

Remélem, hogy J egyszer eljut addig a felismerésig, hogy mégsem ő az, aki mindent jobban tud, és ha tényleg a fiának akar segíteni, akkor ehhez előbb saját magát kell megváltozatnia, pontosabban az ő esetében megváltania!
Kívánom neki, hogy megtalálja az a személyt, akitől elfogadja a segítséget, és nem dacol folyamatosan vele.
Megérti végre, hogy a tanácsok nem ellene, hanem érte szólnak.
S-el bármikor kapcsolatba tudok lépni mentálisan, ehhez nem kell fizikailag találkoznom vele, így a mi a kapcsolatunk megmarad.

UI
A következő 2 információ az anyag megírása után jutott tudomásomra.
Nem változtat a dolgok lényegén, de kikerekíti a történetet.
Barátnőm beszámolt róla, hogy J bizalmasan közölte vele, mi szerint engem "leellenőriztetett" valakivel, és az illető kolléganő azt mondta, hogy én negatív erők által vagyok megszállva, azért nem jön többé hozzám...
Jót nevettem rajta.
Ha annyi százezresem lenne, ahányszor ezt valaki bölcsen megállapította rólam, már saját kastélyban lakhatnék.
Gratulálok a hölgynek, mivel köztudott, hogy nem nézhetünk bele egymás dolgaiba, és ha ő mégis megtette az engedélyem nélkül, akkor valószínűleg, egy nálam, sokkal magasabb energiákkal rendelkező személyről van szó...
Legalább is szerintük.
A pozitív szellemvilág sohasem minősít negatívnak senkit, csak szükségszerűnek, vagy próbatételként jelzi a kihívásokat.
Ha tényleg megszállott lennék, akkor a pozitív szellemvilággal kommunikáló extrasenz azt mondta volna, "ez egy kihívás, amit meg kell oldani"!
Az én praxisomban többször is előfordult, hogy emberek azzal jöttek hozzám, hogy szerintük a spirituális vezetőjük negatív energiák hatása alá került.
Nos, ilyenkor mindig az volt a tanács, hogy semmiképpen se hagyják el a "mesterüket"!
Imádkozzanak érte, és mutassák ki felé szeretetüket, bizalmukat.
A hitük segíti majd a vezetőt, hogy lerázza magáról az őt megkísértő lelkeket.
A pozitív szellemvilág nem ítélkezik sohasem!
Bevallom felelősségre vontam az egyik kollégámat, akit J egyenlőre még nagyra becsül, mert a fiatalember, még nem mert ellent mondani neki eddig, hogy ha már hetek óta ő is érezte, hogy nagy baj van J-vel, miért nem figyelmeztette hősnőnket akkor, amikor a velem való szakítás után találkoztak?!
A kollégám szabadkozott, hogy mit tehetett volna, J nem kérte a segítségét, így nem volt joga beleszólni az életébe.
Nála is csak folyton a fiút tolja előre, nem hajlandó egy pillanatra sem megengedni magának azt a gondolatot, hogy vele van a baj.
Egyébként a kollégám viselkedése is mutatja, miként viselkedik az, aki a pozitív szellemvilággal dolgozik.
Sajnos tele a szakma gyorstalpaló tanfolyamokon kiképzett egyedekkel, akik nem ismerik sem az univerzum törvényeit, tanulatlanok, tudatlanok, és rettentően kártékonyak.
J a rengeteg agytréninggel szerzett egyfajta mentális fölényt, így a nála gyengébbeket nagyon jól tudja mentálisan befolyásolni.
Egyébként meg ő is pontosan tudta azt a tényt, mivel már többször írtam róla, és egy időben azért még megtisztelt azzal, hogy elolvasta az írásaimat, hogy engedély nélkül tilos spirituális vezetőket megnézni.
Nálam ráadásul nagyon közel van egymáshoz a pozitív és a negatív csatorna, ezért kell betartani a házirendet.
Az alattam levő arab család egy szekta tagja, így az őket megszálló lelkek szorosan körülölelik a lakást, amelyben dolgozom.
Nekem ez eddig megfelelt, mert így láthatatlan maradtam más erőknek.
Másrészt, amikor ezt a munkát kezdtem, szóltak az égiek, hogy olyan segítők is vannak mellettem, akik a többi extraszenznek ismeretlenek.
Nem tudom, hogy azért, mert magasabb vibrációval rendelkeznek, vagy azért, mert másik Galaxisból jöttek, tudomásul vettem a jelenlétüket, és kész.
Amúgy már meg tanultam jól szórakozni azon, hogy egyes médiumok, spirituális tanítók elsőre látványosan távol tartanak maguktól, majd barátkozni akarnak.
Megnyílnak, ha már "leellenőriztek", de addigra meg én veszítem el az érdeklődést a személyük iránt.
Ha valaki lekezel, kívánom neki, hogy lépjen feljebb, és nézzen meg onnan...
A nagy tudású hölgynek ezt észre kellett volna vennie, hogy a ruhát nézi, nem ami benne van.
Mindenesetre jól cselekedett, azt mondta, amit J a pénzért elvárt tőle.
Azt tanácsolom neki, hogy tegye ezt továbbra is, mondja azt J-nek, amit a pénzéért joggal elvár, így bőséges anyagi támogatásban lesz része mindaddig, amíg betartja J szabályait, elvárásait.
Én J-t mindig arra kértem, hogy ha máshova is elviszi S-t, akkor szóljon nekem róla, hogy nehogy véletlenül egymás ellen dolgozzunk a kollégával.
Erre elment engem leellenőriztetni...
Egyébként ez is az anyakirálynők egyik fő jellemzője, hogy mindet leellenőriznek, mindig mindent kontrol alatt akarnak tartani.
Azért kissé fura, hogy amikor állandóan azt hajtogatta, hogy a mi barátságunk egy életre szól, akkor hogyan fér ebbe bele az, hogy leellenőriztetett?
Az elődömet folyton szidta, hogy nem lehet vele semmit megbeszélni, hogy túl nagy a hölgy egója, csak a saját véleménye számít, nem értékeli J igyekezetét.
Amikor ezt mondogatta tisztába voltam vele, hogy eljön az idő, amikor rólam fog ugyan így nyilatkozni.
Egyébként ez meg a másik fő jellemvonásuk őfelsége és a többi felségnek, hogy soha semmiért nem vállalnak felelősséget.
Természetes, hogy nekem nem szólt a legújabb kegyeltjéről, mert akkor felelősséget kellett volna vállalnia azért, hogy miért tette tönkre a munkámat.
Amit én S-el dolgoztam, ő azt máshol felülíratta.
Miért támadott hátba, miért nem tartotta tiszteletben a kérésemet?
Én nem tiltottam meg neki soha semmit.
Végig kellett szenvednem mellette számtalan fanatikus programot, türelmesen várva, hogy majd rájön magától, hogy rossz úton jár.
Csak azt kértem, tudjak róla, hogy ne ütközzünk energetikailag!
Természetesen, a történteket muszáj volt úgy előadnia, hogy mindenképp ő jöjjön ki belőle erkölcsi fölénnyel, így most azt terjeszti, hogy velem nem lehet beszélni, mert mindig mindent jobban tudok.
Egyébként ez meg tényleg igaz, mivel én nem arra használom a tudásomat, hogy másokat manipuláljak, így a szimpla igazsággal is meg szoktam elégedni.
Kinek mekkora mégis az egója?
Ő nézett le engem, és ő tartott érdemtelennek vagy értelmetlennek ahhoz, hogy őszinte legyen velem.
Értem én, engem nem tudott manipulálni, mert nem azt mondtam, amit hallani akart, az ő méltatása helyett a hibáira figyelmeztettem.
És voltam olyan szemtelen, hogy mindezt cselekedtem annak ellenére, hogy ő bőven megfizette a hallgatásomat.
Egyébként legalább ezt a dolgot jobban csinálta most, mint anno királynői mivoltában, mármint az adakozást.
Tényleg bőségesen támogatott, de hogyan.
Nem a sajátjából, nem kellett lemondania semmiről, csak a felesleget adományozta nemesebb célokra.
Ez még így rendben is volna, de ehhez egy nagyon megalázó rituálét párosított.
Kapcsolatunk elején arra kért, hogy mindig jelezzem, mire van szükségem, nehogy neki kellessen ezt mindig kitalálnia.
Eleinte nem mertem kérni semmit, de az égiek rám szóltak, hogy nekem meg az elfogadást kell gyakorolnom, így megemlítettem, ha kellett valami.
Igen, csak J-től mint kiderült nem szabad közvetlenül kérni, mert akkor ő ezt kihasználásnak minősítette.
Körül kellett írnom a dolgokat - néha nagyon fárasztó volt - és engednem kellett, hogy J maga ajánlja fel a segítséget.
Ezt a szót nem is mondhattam előtte, hogy segítségre lenne szükségem, mert azonnal szikrákat szórt a szeme, rosszallóan csóválta a fejét, és közölte, hogy nem szereti ha elvárják tőle a segítséget.
Barátaimmal megbeszéltük, hogy még soha sem ismertünk senkit ezen a világon, akitől tilos volt segítséget kérni.
Még a legházsártosabb ember is segített, ha a megfelelő módon kérték, kivéve J-t, ő személyes támadásnak vélte, ha hozzá fordult valaki.
Rengeteg pénzt osztott szét minden felé, rengeteg anyagi támogatásban volt részem nekem is, de mindig éreztem, hogy ez csak egy pillanatnyi kegyelmi állapot, amely bármelyik pillanatban megszűnhet.

Még pár szót szólnék S-ről.
Nagyon sokszor megtetette azt, hogy beengedett az aurájába különböző lelkeket, jókat, rosszakat egyaránt, néha többet is.
Amikor éppen jó lelkek megszállottsága alatt volt, olyankor gyakran kommunikált velem mentálisan. Általában hajnali 5-kor tette, de a távolság nem jelentett akadályt, bármikor éreztem, hogy az agyamban van, beszél hozzám, és ő is hallja mait mondok.
Az elmúlt 2 hónapban egyszer sem keresett meg.
Egyébként örültem neki, azért elég megterhelő volt, amikor naponta jött, és úgy éreztem nincs semmi magán életem.
Amikor S negatív megszállottság alatt volt, olyankor dühöngött, megütött, tört, zúzott, ablakot tört. Olyan is volt, amikor a megszálló lelkek fizikailag kínozták őt.
Aki látott ördögűzős filmet, nos, valami hasonlót képzeljen el.
Volt, amikor véresre marta a lábát, csapkodott, vagy elrohant.
Néha sikoltozott, azt kiabálta, hogy juj, juj, és látszott az arcán, hogy nagyon szenved.
Most már tudom, mint már az előbb is említettem, hogy ilyenkor azok a lelkek kínozták, akiket J előző életükben meggyötört, vagy kivégeztetett.
(Az égiek közben azt is elmondták, hogy a jelenlegi kegyeltje akkor is a tanácsadója volt, és J számára ez volt a próbatétel, hogy melyik irányt választja.
Azt a tanácsadót, aki tanácsára oly sok embert küldött a halálba, vagy végre az őrangyalát, akit én képviselhettem volna).
"Véletlenül" az írásom első részét egy másik kolléga, egy asztrológus is elolvasta, akinél J szintén járt.
Mint mondtam, ez is az egyik jellemvonása J-nek, hogy megszállottan keresi a megváltót, a prófétát, aki végre beigazolja az ő és a gyermeke felsőbbrendű voltát.
Ez a kolléganő elmesélte, hogy amikor hypnózisban ráhangolt J előző életeire, olyan szörnyűségeket látott, amit a mai napig nem tudott még feldolgozni.
Abban a múlt századi életben a halál angyalát játszotta, maga döntötte el, ki érdemes az életre, és ki nem.
Ítélkezett és kegyelmet gyakorolt.
Gondolhattam volna.
Azért a szellemvilág nem szokott olyat csinálni, hogy csupán egy életnyi kegyetlenségért ekkora büntetést szabjon ki valakire.
A mások feletti hatalmaskodás, a mások életének a manipulálása, a szabad akarat iránti tisztelet hiánya több életen keresztül lehetett J jellemzője.
Sajnos a felsoroltak ma is érvényesek, igaz kissé enyhébb formában, de a hatalmi játékokat egyszerűen képtelen mellőzni.
"Szegény S" pontosabban nem szegény, csak bevállalós.
Amint az anyja gondosan lerombolta az általam felépített védelmi energiákat, azonnal megszállták megint a gonosz lelkek.
Persze attól való félelmükben, nehogy lelepleződjenek eljátszották az ilyenkor szokásos játékukat.
Ha valaki látott már fekete mágiáról szóló filmet, akkor pontosan tudja, hogy ez az alapvető trükk, hogy eleinte minden csodás, minden működik, minden megjavul.
Minden szempontból kiszolgálják az áldozat igényeit.
Később meg jön, ami eddig még mindig jönni szokott...
S-t megszálló lelkek gondoskodtak arról, hogy nálam S-t támadván azt a benyomást keltsék J-ben, hogy S már nem szeret hozzám járni, és azért dühöng.
Amikor az új kegyelthez mentek, akkor persze elengedték, fontos volt, hogy nevetgéljen,hogy vidám legyen, és látványos legyen rajta a "fejlődés".
Őszintén szólva, örülök neki!
Már nem engem terhel a felelősség, J levette rólam abban a pillanatban, amikor megszegte az egyezségünket.
Igazából most tudatosul bennem, hogy az új kegyeltnek bizonyos szempontból tényleg igaza volt.
Tényleg negatív megszálló lelkek voltak a lakásomba, de ezeket J hozta be személyesen.
Mivel mindig önszántamból engedtem be őt, így be tudta őket hozni, meg maguktól is bejöhettek nyugodtan, mivel tudták, hogy J nem kért a munkámból, így a személyes engedélye nélkül nem is vehettem őket észre "hivatalosan".
Amikor J úgymond kérdezett, akkor mindig tőlük jött a válasz.
Magam is gyakran bosszankodtam azon, hogy miért van az, hogy néha pontosak, néha meg nagyon nem jönnek be az égi tanácsok.
Végig sejtettem, hogy mivel J sohasem kérte az őrangyala tanácsát, így olyan lények válaszolnak olyankor, amikor ő kérdez, akik nem állnak a spirituális tudás magaslatán, de a válaszok J-nek érkeztek, így át kellett adnom őket.
Most utólag értem, miért voltam mindig annyira kimerült a találkozásaink után.
Nagyon lefárasztott, hogy alacsonyabb energiákkal kellett kommunikálnom.

Én csak egy tolmács vagyok, annak az üzenetét tolmácsolom, akit a kliensem megszólított.
Az a kliensem felelőssége, hogy tisztelettel, és alázattal kérte e a segítséget, és akkor az angyalok válaszolnak, vagy egóból, esetleg azért, hogy engem ellenőrizzenek, és akkor olyan lények válaszolnak, akik ugyan nem nevezhetőek negatívnak, de nem is rendelkeznek kellő tudással arról, hogy mi a jó, vagy mi a feladata a kérdezőnek.
Én csak a kiszolgáló személyzet vagyok, nem rajtam múlik, ki fog válaszolni, nem én vagyok felelős azért, hogy a kliens kiket vívott ki magának segítőkként.
Persze, az őrangyalokra vagyok ráhangolva, de ha valaki nem hagyja, hogy az őrangyala ráhangolódjon, akkor azzal én sem tudok mit kezdeni.
Hiába jeleztem J-nek számtalanszor, hogy az ő őrangyalára csak akkor tudok ráhangolni, ha egyedül vagyunk a lakásba, jöjjön egyedül, S nélkül.
Ha más is a lakásban van, akkor olyan az egész a számomra, mintha a tévét díszes fátyolon keresztül kellene nézni, és nem úgy látszanak a dolgok, ahogyan kellene, hogy látszódjanak.
S erős mentális energiáival képes volt blokkolni a tisztánlátást, anyukára S jelenléte nélkül lehetett volna csak ráhangolni.
Az égiek többször is szóltak, hogy J egyedül jöjjön hozzám, de J mindig hárított, és azt állította, hogy nem tudja megoldani.
Aki akarja, keresi a módot, aki nem akarja, keresi az okot.
J nem akart az őrangyalával beszélni, mivel az ötlet nem tőle származott, így természetéből adódóan folyton hárította az igazságot, engem és az angyali segítséget.
Tulajdon képen J azért jött hozzám, hogy megállapítsam mi S dühöngéseinek és hatalmas súlytöbbletének az oka.
Mindkettőre egyértelmű a válasz, de a megrendelő nem az igazság kiderítésére áldozott rám hatalmas összegeket, hanem, hogy elkendőzzem az igazságot.
Ez sajnos nem ment.
Egyébként ekkora súlytöbblet mindig akkor keletkezik, amikor az illető el akarja határolni magát valakitől.
Vajon ki lehet az a személy, akitől S távol akarja tartani magát?
Ki lehet az a személy, akinek az energiáitól, manipulációitól, a felelősséget soha fel nem vállaló viselkedésétől S-nek dührohamai vannak?
Én tudom, és most már Ön is tudja kedves olvasó.
A rejtélyt megfejtettem, lehet továbblépni.

Egy kicsit azért elszomorodtam, nem magam, hanem a többiek miatt.
J mindig azt mondta, hogy anyukám őket S nagymamájára emlékezteti a kedvességével, és ezért nagyon szeretnek hozzánk járni, mivel S így egy kicsit visszakapta a nagymamáját.
Ezek szerint most édesanyám is negatív lett.
(Mellesleg S olyankor, amikor nálunk járt, mindig lepisilte a wc-t, és a wc környékét. Anyuka ugyan látszólag felügyelt, nehogy baj történjen, de valahogyan soha sem vette észre mi van a földön.
Mindig a húgomnak kellett takarítania utánuk.
Szerintem a húgom is megérdemelt volna legalább egy köszönömöt J részéről.
Mondjuk, az lehet, hogy amikor tavaly az volt az én szülinapi ajándékom J-től, hogy vett egy használhatatlan sárga nyugágyat a húgom számára... esetleg az ajándék volt a köszönöm?
Megint csak azért írom le ezt a történetet, hogy bemutassam J különleges gondolkodását.
Elmeséltem, hogy összetörtem a húgom kedvenc napozó székét, (székét!), és szerencsére találtam hasonlót a mellettünk lévő áruházba, de majd csak akkor veszem meg, ha indulunk hazafelé.
Pár nap volt a szülinapomig hátra.
J egy napon beállított egy sárga nyugággyal, hogy az a szülinapi ajándéka nekem, hogy ezt adjam oda a húgomnak.
Amikor megláttam a citromsárga ágyat, azt hittem megüt a guta.
Az ágyat J rövid lábaihoz méretezték.
A húgom nálam is magasabb, tehát az alig 10 cm magasságban lévő ágy roppantul kényelmetlen mindannyiunk számára.
Mindent el lehet nézni, de J folyton azzal kérkedett, hogy neki milyen csodálatosan működik az intuíciója, állandóan ezt kellett hallgatnom.
A fenn említett eset után nem bírtam tovább cérnával, és kirobbantam.
Közöltem vele, hogy nem fogadom el, mert ha én viszem ezt a fölösleges holmit haza, akkor a húgom ki lesz borulva, hogy minek hoztam az udvarra egy ilyen kacatot.
Ha a húgomnak vette, akkor adja neki oda saját maga, tőle majd udvariasan elfogadja, de rám ne kényszerítse a saját ízlését.
Vegye legalább azt figyelembe, hogy ami neki kényelmes, az nekünk az alkatunknál fogva nem az.
Természetesen megsértődött, és az volt a büntetésem, hogy amíg az elmúlt évek során drága ajándékokat kaptam tőle, az idén nem hogy ajándékot, de még egy kézfogást, vagy puszit sem kaptam tőle, pedig ugyan azon a napon van a szülinapom, mint a férjének, tehát kizárt, hogy elfelejtette.
Bevallom az ajándékozásainál mindig kényelmetlenül éreztem magam, mivel azt éreztem, most kötelezettségeim keletkeztek az által, hogy elfogadta.
Azt hiszem, az volt a legszebb ajándékom tőle, amikor nem kaptam semmit, mert az legalább szívből jött.)
Elnézést a kitérőért, folytatnám szomorúságom taglalását.

Rengeteg megható történetet tudnék mesélni arról, miként hódította meg a kutyám, Jenny S szívét, és lettek barátok oly annyira, hogy S még az autóba sem volt hajlandó beszállni, ha Jennyvel valami nem volt rendben.
J mindig azt mondta, hogy a kutyám S barátja.
Most akkor Jenny is tiltó listára került.
És mi van a lányokkal, akikkel együtt meditáltunk!
Csajok! Azért, hogy elviseltétek a nehezen elviselhetőt, hogy szagoltátok, amit szagoltátok, hogy akkor, amikor egy filléretek sem volt, összekapartátok a pénzt a benzinre, hogy a messzebb lakó S le ne maradjon a meditáció adta víziókról... Nos, Ti is meg lettetek billogozva!
Tiltólistára kerültetek, mert a barátaim vagytok!
Mellesleg anyukámmal azonnal közöltem, hogy nem fogja S-t többet látni, mert J "hangokat hall", melyek eltiltották tőlem S-t.
Anyukám erre azt mondta: "szegény férje".
Mellesleg tényleg, a férjével teljes szívemből együtt érzek.
Szerintem lesz még itt pár cifra fordulat.
ÉLJENEK AZ ANYAKIRÁLYNŐK!
Vagy inkább még se?
Nem akarok véleményt mondani, csak a tényeket közlöm.
Az olvasó maga döntse el, miként vélekedik rólam, J-ről vagy J legújabb kegyeltjéről.
Minden esetre a következő történet igazolja azt, amit az ilyen fajta anya-sérült fiú kapcsolatról állítottam.
Az egyik rokonom - aki mellesleg személyesen is találkozott S-el, egy olyan intézményben dolgozik, ahova azok a sérült felnőttek kerülnek, akik már veszélyessé váltak önmaguk számára, és nincs, aki gondoskodjon róluk, vagy nem tudnak gondoskodni róluk.
Egy évvel ezelőtt mesélte, hogy a legújabb "lakójuk" ugyan olyan, mint S, abnormálisan kövér, alig beszél, és állandóan dührohamai vannak.
Édesanyja törékeny, és ízületi gondjai vannak, nem tud a fiáról gondoskodni, mivel a férje is ellátásra szorul.
Az intézet vezetősége az anyukát arra kérte, hogy legalább fél évig ne jöjjön látogatóba, hogy ne zaklassa fel a fiát addig, amíg nem tudják biztonsággal kezelni a dührohamait.
Lássanak csodát, Ivanko - így hívják a szlovák fiút, lefogyott, érthetően beszélni kezdett, megszűntek a dührohamai, sőt, még abban is segített, amikor másokat kellett ellátni, vitte a pelenkát, és egyebeket.
Anyuka mindeközben elvégzett egy ápolói tanfolyamot, ráadásul kisegítőként heti pár órára felvették az intézetbe.
Természetesen mindenkit azonnal kioktatott, mindent jobban tudott, és a fia körül is csak ő tudta, mit, és hogyan kell szakszerűen csinálni.

Ő, megint Ő, és csakis Ő.
Nem tisztelt sem Istent, sem embert, ő mindenki felett áll.
Ivanko egy hónap alatt visszaszedett 10 kilót, már megint elfelejtett beszélni, és egyre gyakoribbak a dührohamai.

Most jutott az eszembe!
J egyszer elmesélte, hogy amikor S 2 éves volt, és megmutatkoztak az autizmus első jelei, akkor a kisbabát egy pszichológusnőhöz hordták.
A doktornő nem állt a helyzet magaslatán, és nagyon elítéltem én is, ahogy kezelte a problémát. Igen, akkor én is ítélkeztem, de most egészen másként látom a dolgot.
A doktornő rástartolt az apukára, kiszemelte magának, mint élettársat, és arról akarta meggyőzni, hogy ha együtt élnének ők hármasban, a doktornő, S és S apukája, akkor garantálja, hogy S egészséges felnőtt férfivá érik.
Apuka megingott, nem tudta eldönteni, hogy meddig kell elmennie a fia iránti elkötelezettségében, esetleg nem lenne e szerencsés a gyerek érdekében, ha belemenne ebbe a kapcsolatba.
Végül a nejét választotta.
Ismerve a történetet - meg rákérdeztem az égieknél - a pszichológusnő S dadusa volt abban a bizonyos előző életben.
Amikor találkozott a kisfiúval ösztön szerűen védeni akarta J-től, még akár azon az áron is, hogy az apukával kellene együtt élnie.
Őszintén hálás vagyok ezért a történetért.
Kiderült, hogy még az egy értelmibbnél egy értelmibb helyzetekbe sem vonhatunk le negatív következtetéseket, nem ítélkezhetünk, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi miért van!
Reagálj, hogy nem reagálsz.
Egy másik szempontból, egy másik tényező ismeretével minden történet máshogy látszik.
A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak!
J és S történetét ennyi szempontból megismerve egy életre megtanultam, hogy ne ítélkezzek, és ne sajnáljak senkit sem!
A Jóisten tudja, az emberek mi végre születtek erre a bolygóra, kinek mi a feladata, mi a próbatétele.
Hálás vagyok J minden kinyilatkoztatásáért, fura gondolatmeneteiért, makacs ellenállásaiért, mert általa rengeteget tanultam.
Hálás vagyok olyan másodpercért, amikor S lelke pár pillanatra feléledt, és olyankor olyan gesztusokat tett, melyekkel szinte megsimogatta a lelkemet.
Ezt az anyagot, S iránti hálám ihlette, bízva abban, hogy hátha elolvassa olyan személy is, aki segíteni tud a fiúnak végre kiszabadulnia a megszállója elnyomása alól.
Az "anyakirálynő" visszatért, és elfoglalta az őt megillető pozíciót.
Istenem, nekem ugye nincs több dolgom az "anyakirálynők" igényeinek a kiszolgálásával?
Remélem ezen anyag megírásával letudtam őket erre az életemre!