Nyitó oldal Új Fontos

   R!

Stories

Média Szolgáltatások Gyógyszervíz Írásaim Kapcsolat
 

 

 

 

 

 

 

 

vissza >>

KÉPLET




Forgatókönyv: Ryne Douglas Pearson, Juliet Snowden, Stiles White
Rendező: Alex Proyas
Főszereplő: Nicolas Cage (John Koestler)


Egy újabb szuperprodukció, amely a világvégét hivatott hirdetni.
Közeledvén 2012-höz nem csodálom, hogy egyre több hasonló témájú alkotás lát napvilágot. Szellemi vezetőim szerint még mindig nem dőlt el a világ sorsa, de az önjelölt próféták katasztrófaelméleteinek már se szeri se száma, ami az ötleteket illetően meglehetősen széles választékot kínál a forgatókönyvírók számára.

A Képlet című mozi nagyon ígéretesen indul - legalábbis számomra -, de sajnos végül átmegy a dilettantizmus és a felszínesség blőd keverékébe.
Persze azért még így is használható a film. Vannak benne nagyon fontos jelenetek, elemek, de ami kimaradt belőle, az sokkal többet adhatott volna hozzá.
Ha az alkotók egy kicsit jobban odafigyeltek volna bizonyos tényekre, akkor egy korszakalkotó mű jöhetett volna létre, amely hatalmas mértékben járulhatott volna hozzá a világ megértéséhez.
Sajna nem így történt, de lássuk a storyt és azt, amilyen lehetett volna…

1959-ben egy újonnan átadott általános iskola udvarán egy időkapszulát rejtenek el a föld mélyébe. A kapszula rajzokat tartalmaz, amelyeken gyerekek örökítik meg, hogy milyennek képzelik a jövőt 50 év múlva.

Az egyik kislány, aki meglehetősen zavarodott lelkiállapotról tesz bizonyságot, rajz helyett egy számokkal teli lapot ad le.
Amikor leírja az adatokat látni rajta, hogy önkívületi állapotban van. Ezt a jelenséget automatikus írásnak hívják.
Az automatikus írás történhet transzban – ahogy a filmben is látható -, vagy teljesen tudatos állapotban.
Aki transzban, önkívületi állapotban veszi át a szellemvilág üzeneteit, az általában nem emlékszik arra, amit leírt, nem tudja megmagyarázni, hogy mit jelent az, amit „lehozott”.

50 évvel később, amikor a kapszulát kinyitják a kislány levele a főszereplő (Nicolas Cage) fiához kerül. A fiú kissé nagyothall, ráadásul alig pár hónapja veszítette el az édesanyját.

A halláskárosodás, a fülgyulladás mindig egy pszichés trauma következménye. Jelentheti, hogy az illetőnek elege van abból, amit hall, vagy éppen fordítva, azért blokkolja a hallását, mert nem azt hallja, amit szeretne.

Kár, hogy a filmben nincsen kifejtve, mikor kezdődött a fiú problémája. Szép példa lehetett volna arra, hogy miként zárja ki a külvilágot egy fejlődő emberi palánta, ha nem akar meghallani valamit - ez esetben például azt a mondatot, hogy meghalt az édesanyja.

Amennyiben inkább születési rendellenességről volna szó, akkor is ugyanez lehetne a magyarázat. A születendő lélek ugyanis már tudja, hogy mi fog történni vele élete folyamán. A magzat például tudhatta, hogy árva lesz, és nem akart hallani róla, vagy tudhatta, hogy apja a tudományos magyarázataival szemben fog állni az univerzum törvényeivel, ezért inkább nem is akarta hallani az „okoskodásait”.
Mindez benne lehetett volna…

Cage a filmben egy asztrofizikust alakít, aki folyton a determináció (előre kiszámíthatóság) és a randomitás (véletlenszerűség) elméletét vitatja.



Egyértelmű nála a bal agyféltekés dominancia. Mindent az értelem és nem az érzelem irányít. A felsőbb akarat talán éppen ezért vette el tőle a feleségét, hogy rájöjjön, az életnek vannak olyan területei, ahol semmit sem ér a logika, hogy olyan helyzetek is léteznek, amelyeket csakis érzelmi intelligenciával lehet kezelni.
A gyermekeket azonban a logika nem hatja meg, nekik az érzelmek hiányoznak. A megértés, a ráhangolódás és a szeretet.

Tudósunk agyalását kemény próbatétel éri, amikor fia véletlenül hazaviszi a számsort, amit az apa véletlenül meglát, aztán véletlenül pont oda esik a pohár által okozott folt, ahol a szeptember 11.-ei dátum található, és a főszereplőnek véletlenül éppen arra van kedve, hogy megnézze az összes többi számsort is.
Kiderül, hogy amit a lapon lát, az az elmúlt időszak legnagyobb katasztrófáinak dátuma az áldozatok számával és a pontos helyrajzi koordinátákkal együtt.




Vajon mindez tényleg „véletlen”, vagy van benne valami égiek általi irányítottság?
A főszereplő természetesen azokat az adatokat is megtalálja, amelyek az egy évvel ezelőtti szállodai tűzre vonatkoznak, ahol hősünk felesége is az áldozatok között volt.

Aztán furcsa „leskelődők” lépnek a képbe.
Magas szőke ballonkabátos alakok, akik egyetlen szót sem szólnak, csak néznek.
Ezek az alakok jellemezték Cage egy korábbi filmsikerét is, az Angyalok városát, ahol angyalokként azonosították be őket, itt viszont egészen más szerepet szántak a titokzatos lényeknek.

Mellesleg az Angyalok városa tele van hihetetlenül jó és hihetetlenül félreértelmezett ábrázolásokkal csakúgy, mint a német Berlin felett az ég című film.

Egyes emberek mellett ott lehetnek azok az elhunyt rokonai, akik segítenek neki (ők mindig szépek), és olyanok is, akiknek segíteni kéne (ők úgy néznek ki, mint az oszladozó testük).
Az elhunytak jelenléte nem törvényszerű, de az elmúlt időszakban egyre többen vannak, akik körül nem volt minden rendben, amikor eltávoztak, ezért a lelkük itt ragadt. Róluk rengeteg sorozatot készítettek már a filmesek.

Ami azonban eddig sehol sem jelent meg hitelesen, az az őrangyalok kiléte.
Pedig őrangyala mindenkinek van, csak rájuk hatványozottabban vonatkozik az univerzum azon törvénye, hogy csak akkor avatkozhatnak bele az emberek életébe, ha azt az illető konkrétan kéri, és csakis abban segíthetnek, amit kérnek tőlük.

Mivel többnyire ragyogó energiaként vannak jelen, sokan betudják őket valamilyen optikai csalódásfélének, vagy az általuk őrzött személy aurájának.
Egyébként a megjelenésükre is vonatkozik, hogy csak akkor mutathatják meg magukat, ha ezt valaki kifejezetten kérte.

A fentiek alól akkor van kivétel, ha az általuk őrzött személy életveszélybe kerül, de még nincsen itt a távozásának ideje. Ekkor közbeléphetnek, de csakis ekkor. Minden más esetben betartják, hogy csak akkor érzékeltetik a jelenlétüket, ha erre megkérte őket valaki.

Nos, a fent említett filmekben ábrázolt titokzatos lények nem rendelkeznek angyali tulajdonságokkal, és nem is tartják be ezeket a törvényeket.
Ahogyan ábrázolják őket azt kell mondanom, hogy igen, vannak ilyen lények is.
Ők a megfigyelők.
Se nem rosszak, sem nem jók. Nem tartoznak senkihez, nem akarnak meggyőzni semmiről, nem tanítanak, nem avatkoznak közbe, csak jelen vannak.

Én is érzékelem őket időnként.
Vannak tevékenységek, amikor nem zavar, hogy leskelődnek. Ilyen például, amikor másoknak tartok meditációt, vagy amikor gyógyítok, de bizonyos intim helyzetben azért el szoktam küldeni őket. Szerencsére az ilyen jellegű kéréseket teljesíteniük kell.

Emberi szempontból tulajdonképpen nem nagyon lehet őket használni semmire, viszont ártalmatlanok.
Az Angyalok városában is ilyen leselkedők voltak. Kár, hogy nem tették egyértelművé a státuszukat. Viccesen azt mondatnám, látszott, hogy önmagukkal sincsenek tisztában. Mint akik még nem döntötték el, hogy angyalok, emberek vagy valami „mások” lesznek.

De nézzük a Képlet leskelődőit.
Már több írásomban is említettem, hogy a földönkívüliek több fajtája is rendszeres látogatója a bolygónknak. Én általában hárítom a közeledésüket, mivel nagyon nehéz egyértelműen megállapítanom szándékuk őszinteségét, és ha egyszer kinyitom a kaput, nem tudhatom, ki mindenkit hoznak magukkal.

Amikor először jelentkeztek, megkértem őket, hogy álmaimon keresztül mutassák meg amit akarnak, személyesen ne látogassanak.
Be is tartották. (Jelenleg is csak az elmém érzékeli őket, fizikai síkon nem materializálódnak.)

Egyszer azonban felülkerekedett bennem a kíváncsiság és kértem, hadd láthassam őket, hogy megismerjem a fizikai formájukat.
Jöttek is sorra. Éjszakánként más és más faj mutatta meg magát akkor, amikor már egy kissé hipnotikus állapotban, de azért még ébren voltam.
Mivel 3 nap alatt sorra elromlottak a műszaki cuccaim feladtam, és a negyedik faj után többet nem kértem belőlük.

Volt, aki gázszerűen nézett ki, volt, aki kígyószerűen, de volt egy csoport, akik pont olyanok voltak, mint a Képletben szereplő idegenek. Magasak, vakítóan kék szeműek és nagyon ridegnek tűntek.
Éreztem, hogy nagyon okosak, és hogy nem akarnak rosszat, de az érzelemmentességük nagyon frusztráló volt a számomra.
Érezték ők is a hárításomat, ezért nem is nagyon zavartak többé.

Teljesen elképzelhetőnek tartom róluk azt, ahogyan a filmben a gyerekeket az idegenek a szeretteiktől elragadták, mivel náluk a szükségszerűség előbbre való az érzelmi kötéseknél.

Az a korosztály viszont, amelyiket a filmben a túlélésre „kiválasztották”, teljes mértékben hiteltelen, mivel 10 év alatti gyerekek abszolút éretlenek még az önálló életre.

Szerintem rengeteg nő kapott a szívéhez a moziban azt a jelenetet látva, amikor a lények egyedül hagyták őket a bolygón.
Én konkrétan frászt kaptam a gondolattól, hogy szegényeknek mennyi rettegést, mennyi éhezést kell majd átélniük, holott gondolom az alkotók inkább a remény lehetőségét akarták sejtetni a nézőkkel.

Téves feltételezés, hogy olyan elkényeztetett városi gyerekek, akik tartós készételeken és grillezett virslin kívül talán még soha semmi mást nem ettek az életben képesek lennének a túlélésre.
Ha legalább 12 évesek lettek volna, akkor ez egy nagyon erőteljes tanítás lehetett volna. A 12. életév ugyanis az elválasztó vonal, innentől kell mindenkinek megtanulnia felelősséget vállalnia önmagáért.

A nyugati társadalmakban a 12-13. életév a serdülőkor kezdete.
Természeti törzseknél ebben az életkorban esnek át a gyerekek a beavatási szertartásokon, ami a felnőtté válást jelenti.
A Szabadkőműves céhekben 12 éves korban kezdték el az inasok oktatását, amit 3 év szolgálat után beavatási szertartás követett.
A zsidó vallásban a férfivá avatás, a Bar Mitzvah (v. Bar Micvo) a 13 éves kor eléréséhez kötött, míg a keresztényeknél az egyház teljes jogú tagjává a 14. életév betöltése után, bérmálkozással válhat valaki.
A legtöbb társadalomban a jogrendszer is a 14. életévet szabja meg a cselekvőképesség határaként. Fiatalabb korban a gyerek még nem büntethető.

Ha 12 éves korig a gyermek bűntettet hajt végre, az a szülő karmáját terheli, utána viszont már ő maga felelős a saját tetteiért.
12 évesen már működik az az ösztön, amivel egy gyermek életben tud maradni. A filmben azonban hiába rakták ki őket aranyló búzamezőre, ilyen fiatalon még képtelenek lennének magukat eltartani. Isten pedig nem ró ránk lehetetlen küldetést!

Meg lehetett volna oldani a helyzetet úgy, hogy legalább egy felnőtt velük marad, és akkor tudnánk, hogy a fizikai síkon is vigyáznak rájuk, és máris fellélegeztünk volna.

Meg lehetett volna oldani úgy, hogy az idegenek közül marad ott velük valaki és segít nekik. (Persze nem abból a fajból, amelyik magával vitte a gyerekeket, mert ők túl ridegek lennének a gyerekneveléshez.)

Meg lehetett volna oldani a helyzetet úgy is, hogy olyan gyerekeket „választanak” ki, akik már tudnak valamit. Például az egyik sokat segített otthon a kerti munkában, egy másik, aki tud halászni, egy harmadik, aki tud főzni, vagy aki ösztönösen tudja, hogyan kell elsősegélyt nyújtani, stb.
Ekkor láttam volna reményt a túlélésre.

Meg lehetett volna oldani úgy, hogy megmutatják, ezek a gyerekek képesek a természetre ráhangolni és ösztönösen tudják, hogyan kell életben maradni úgy, hogy közben ne ártsanak más élőlényeknek. Akkor biztosan nem lettek volna éhesek, el tudtak volna bújni a vihar elől, és a vadállatok sem bánthatták volna őket.

Meg lehetett volna oldani úgy, hogy tényleg lássuk, van remény arra, hogy az emberi civilizáció fennmarad. Így viszont remény helyett mi nők és családközpontú férfiak inkább az iszonyatot és a féltést éltük át a jelenet láttán.

A filmben természetesen megjelenik az a klisé is, ami az amerikai filmek egy másik jellemzője, hogy jön egy nő, aki a végsőkig kitart a férfi „megnemértésében”.

Miért megint a nő a hisztis?
Bizonyos társadalmakban már egyáltalán nincsenek normális nők? Vagy a forgatókönyvírók fantáziája idáig már nem terjed ki?

Kedvenc „mesterem” Daniel szokta mondani: a nők hallanak, gondolkodnak és beszélnek, a férfiak látnak, tudnak és reagálnak.
Hölgyeim! Van fogalmatok arról, hogy milyen hülyén néztek ki, amikor gondolkodás helyett reagáltok?

Az utóbbi időben divat lett, hogy a nők ostobán viselkednek, és ezt a filmes ábrázolások is felerősítik. Így sokan azt hiszik, ez a követendő norma.

A bal agyfélteke a logika helye. A férfiakra jellemző üzemmód.
Ott van a látás, a cselekvés, a gyors reakciók és a logikus gondolkodás központja. A bal agyfélteke a jövőt a múlt eseményeire, a félelmekre alapozza. Állandóan az akadályokra, a korlátokra fókuszál. Állandóan kérdez és kekeckedik.

A jobb agyfélteke az érzelmek helye, és a nőkre jellemző üzemmód.
Ott van az érzelem, a fantázia, az intuíció, a művészetek, a másokra való ráhangolódás képességének, az együttérzésnek a forráspontja.
A jobb agyfélteke úgy programozza a jövőt, hogy az harmóniába legyen a környezettel, mindenkivel és mindennel. Nem ismer lehetetlent, mindig a legoptimálisabb megoldást keresi. A jobb agyféltekés dominanciával rendelkező embert az érzékszervei irányítják, így kérdezés nélkül is ösztönösen tudja a megoldást.

Ilyenre teremtett minket a Jóisten.
Bármennyire is az emancipáció korát éljük, ha a szerepeket felcseréljük, akkor összezavarjuk az energiákat, és abból csakis káosz lehet.

Bizonyos spirituális tanítások szerint a Sátán mindig balról támad.
A kétely a logikus agyféltekében, a baloldalon keletkezik. Ennek köszönhetően a férfiak állandóan megkérdőjelezik a nők ösztönös reakcióit.
A nők pedig elkezdtek alkalmazkodni és felvették a férfias üzemmódot. Persze a férfias üzemmódban éppen a nőiességük lényegét veszítették el, és így pontosan odakerültek, ahová a férfiak akarták, egy alacsonyabb rendű pozícióba.

Szerencsére a természetet nem lehet megerőszakolni. A nők mindig is olyannak születnek, amilyennek a teremtő szánta őket, így a férfiaknak minden egyes korszakban újra és újra ki kell ölniük a nőkből a nőiességet, ami viszont nem minden esetben sikerül.

Mivel én is erőteljesen bal agyféltekés üzemmódban éltem évekig tudom, nagyon nehéz elfogadni, hogy az érzelmeket és az ösztönt nem lehet logikusan megmagyarázni.
Az az energia viszont, ami egy férfinál természetes, egy nőnél hisztériába csap át.
Uraim! Tényleg megéri ekkora árat fizetni csupán azért, hogy többnek látszódjanak a nőknél?

Vannak helyzetek, amikor a tudomány már nem segít, ilyenkor a hit nyújt reményt.
Tulajdonképpen Einstein is ezt mondta: Ahol véget ér a tudomány, ott kezdődik a hit.

A tudás a bal agyfélteke, a hit pedig a jobb.
Vajon JOBB lesz-e a világ, ha hit nélküliek leszünk?
A BALsors pedig elkerülhető-e csupán a tudásra hagyatkozva?

Az iskolarendszer az adatok halmozására épül, alig ad teret a képzeletnek. Általában az a jó fej, aki sokat kérdez, ami sokak számára az intelligencia jele.
Ha megkérdezek egy fiatalt, mi szeretne lenni bölcs vagy okos, a többség nem is tudja, mit jelent a bölcs kifejezés. Osztályozni ugyanis az okosságot szokták.
Igaz, hogy a világegyetem tele van olyan művekkel, ahol a világot megmentő hős a bölcsességével érte el a sikert, mégis mindenki az okosoktól van elájulva.

Félreértés ne essék, nem akarom a jobb agyféltekés gondolkodókat magasabb intelligenciájú lényekként beállítani. Ha mindenki csak érezne, akkor még mindig az őserdőben éldegélnénk, a munka helyett jókat énekelnénk, a bőrünket festegetnénk és mindenkit szeretnénk.
Nem ez volt a Teremtő célja, és én sem akarok ellentmondani a Teremtőnek.

Szeretném, ha a férfiak azok lennének, amire az energiájuk predesztinálja őket.
Létrehoznának, védelmeznének, megteremtenék az anyagi javakat, a nők pedig gondoskodnának a harmóniáról, az érzelmi biztonságról, és ráhangolódó képességüknek köszönhetően bölcs tanácsokkal látnák el a férjüket.
Persze nem úgy, hogy hisztis módon állandóan mondják a magukét!
Nyugodt környezetben, amikor egymásra tudnak figyelni, amikor nem zavarja őket semmi és senki, akkor ráhangolódva a világmindenségre a szívük és a jobb agyféltekéjük megsúgja nekik a helyes megoldást.

Istenem!
Mennyit kell még imádkoznom ahhoz, hogy egyszer egy ilyen nőt is láthassak a képernyőn???
Egy bölcs asszonyt, aki erőt ad a csatához, hitet a kihívásokhoz.
Egy érintéssel támogat, egy öleléssel gyógyít.
Társa és támasza a férfinak minden helyzetben.
Táplál, kényeztet, vígasztal, meghallgat és megbocsát.
Egy asszony, amilyennek a Teremtő teremtette a nőt.

Miért kell szégyellnem magam bizonyos filmek láttán amiatt, hogy nőtársaim hisztiznek akkor, amikor támogatniuk kellene, okoskodnak, amikor hallgatniuk kéne?

Ha egy nő elveszítette a meghallgatás képességét és állandóan közbevág, ha mindenre reagál, mindent kommentálni akar, és állandóan intelmeket osztogat az annak a jele, hogy életét a bal agyfélteke irányítja, ami nem a valóságon, csupán az ő személyes tapasztalatain alapul.

Újból megkérdezném, Uraim, tényleg ez az, amit akarnak?
Ne felejtsék, hogy ez ellentmond az isteni akaratnak!
A Teremtő nem oda helyezte a nőket, ahova Önök kényszerítik!
Mint említettem, a bal agyfélteke nem az Úr uralma alatt áll!

Mivel ez a szabad akarat bolygója, Isten meghagyta nekünk, hogy szabad akaratunkból abban higgyünk, amiben csak akarunk.
Nem gond, ha nem hiszünk Istenben, nem fog ezért megharagudni ránk, de ez esetben nem is segíthet nekünk. Nem avatkozhat közbe, mivel nem hiszünk az isteni gondviselésben, és neki is tiszteletben kell tartania a választásunkat.
Ő azonban mégis bízik abban egész életünkön át – kihívások sorát állítva elénk -, hogy végül feladjuk a hitetlenségünket és rábízzuk magunkat.

A film vége felé a főszereplő is visszatér ahhoz, amit egész életében igyekezett tagadni.
Amikor a logika már nem ad semmi reményt az egyetlen logikus döntés az, hogy megpróbálunk hinni Istenben.
A létezés utolsó pillanatában az érzelmek szabad folyást kapnak, a férfi visszatér lelkipásztor apjához, hogy szülei és testvére szeretetének ölelésében várja ki a végzetet.

Kissé patetikus a jelenet, de komoly szimbolikai értéke van.
Fennkölten fogalmazva, mindannyian végül visszatérünk abba az ölelésbe, ahonnan indultunk.

Kár, hogy az alkotók nem voltak tisztában a fent leírtakkal.
Néhány gondolattal kiegészítve egy olyan film jöhetett volna létre, amelynek megtekintése után az emberek emelkedett tudatállapotban hagyhatták volna el a mozit, és szívesen emlékezhettek volna vissza rá.
Elég lett volna csak pár mondatot beszúrni, és a nézők úgy érezhették volna, milyen sokat kaptak - ahelyett, hogy a kárba veszett jegyáron sajnálkoznának és bosszankodnának.

Nem tudom, hogy Nicolas Cage-nek mennyire volt befolyása a film történetére, mindenesetre ez a mozi nem lett túl sikeres, pedig csak nagyon kicsin múlott.
Ettől a művészúr még a kedvencem marad.
Az, hogy annyiféle szerepet képes hitelesen megformálni annak a jele, hogy rengeteg előző élete lehetett, sok mindent megélt már, ezért oly könnyű neki belebújni mások karakterébe.



Szakmai szempontból az egyik legkedvesebb sorozatom A Dresden-akták (korábban írtam már róla), amelynek ő a producere.
Abban a sorozatban sok a spirituális igazság, szinte nem is találtam kivetni valót benne. Az a filmsorozat már alkalmas arra, hogy bemutassa, miként is működik a világ.

Gyakran szoktam emlegetni, a „nomen est omen” szólást.

Nem tudom mennyire volt tudatos Cage filmes cégének a névválasztása, mindenesetre a Saturn Films telitalálat akkor, ha elsősorban Dresden-akták típusú filmeket gyárt.

Asztrológiában járatos olvasóim tudják, hogy a Szaturnusz a karma ura, ő maga az ok, amiért ide leszületünk. A Szaturnusz felel a karrierért, de a szabályok betartásáért is. Ő hozza a próbatételeket, a kihívásokat, és szigorúan büntet, ha áthágjuk a szabályokat.

Remélem a jövőben olyan a névadó bolygóhoz méltó produkciók jönnek majd létre Cage filmgyárában, amelyeket örömmel szemlélhetünk, és én megelégedéssel tájékoztathatom majd róluk olvasóimat!


  Copyright © 2006-2007 Leas.ws | All rights reserved.

Legyen a [leas.ws] a kezdõlapom!