Nyitó oldal Új Fontos

   R!

Stories

Média Szolgáltatások Gyógyszervíz Írásaim Kapcsolat
 

 

 A pekingi Olimpia...

 Csak egy Antal-álom

 Az én IRÓDIÁM

                                    

 Odaát

 Csak a testemen át

                                     

 Meditáció

 Sorozatok

 Ima-e az ima...

 A kiválasztott

 Homály a dohányfüst...

 Ösztön kontra tudatosság

  The Visition

                                      

  AFT

  Krisztus utolsó ...

  Constantin    

                                      

 A Dominik-ügy

 Kommunikációs zűrzavar

  Ghost

                                      

 Egy kis lélekmelegítő

  Luther

  K-Pax

 

 

 

 

 

vissza >>

                                                       

 Az én IRÓDIÁM

                                                                                                                               

 Mindenki saját tapasztalatai, hitrendszere alapján értelmezi és értékeli a dolgokat. Hogy ez mennyire így van, azt egy-egy megemlékezés során vesszük igazán észre. Ugyanott, ugyanabban az időben, ugyanazt láttuk és hallottuk mindannyian, mégis másként emlékszünk rá. Ki-ki saját érzékelésének, esetleg értékrendjének megfelelően.

 Nem volt ez másként az Iródia 25. évfordulóján sem.

Bevallom, magamat sohasem tartottam elég jónak ahhoz, hogy azt merjem állítani, én is közéjük tartozom. Igaz, részt vettem néhány találkozón, még a verseimet is publikálták néhol, beszámolókat is írtam különböző rendezvényekről napilapok számára, de „iródiásnak” lenni számomra olyan magasztos dolognak tűnt, hogy nem is gondoltam volna soha, hogy tagjai közösséget vállalnának velem valaha.

Eme írásomnak ezért akár azt a címet is adhattam volna: Hogyan lettem Iródiás 11 nap alatt.

 A 11-es mesterszám, így akár valami sorsforduló féleséget is sejtethet.

Amikor június 11.-én megcsörrent a telefonom, és egy kedves hölgy meghívott a találkozóra, nagyon meglepődtem és meg is illetődtem egyben.

Közöltem vele, nagyon örülök, hogy gondoltak rám is, de mégis, hogyan jutottam az eszükbe?

Kiderült, hogy rajta volt pár jelenléti íven az aláírásom, ezért tartottak számon.

 A találkozó 21.-én volt. Jól éreztem magam, átadtam pár üzenetet és találkoztam néhány kedves emberrel is.

Erről a találkozóról gondolom sokan és sokat írnak majd, ezért átugornám ezt a napot.

 22.-én - ami szintén mesteri szám, ráadásul pont 11 nappal volt a meghívás után - egy rádiós beszélgetésre hívott Krausz Tivadar, és meglepetésemre kollégaként mutatott be. Nahát, mit tudtam meg így utólag magamról! Kiderült, végig közéjük tartoztam, csak nem tudtam róla.

Így lettem tehát iródiás 11 nap alatt.

 Bevallom, jól esik, hogy ezt is megértem.

Az Iródia alapszabálya annak idején az volt, hogy teret ad a másként gondolkozóknak, nincsenek értékrendi elvárásai, sem egyéb korlátai.

Én tényleg egy egész más vonalat képviselek, és most ebből szeretnék némi ízelítőt adni.

 Minden helyzetben gyakorolom az „élni és élni hagyni” elvet.

Már nagyon régen rájöttem arra, hogy a kritika a kritikusról szól és nem a kritika tárgyáról, éppen ezért nem ítélkezem, nem állítok sorrendeket, csak elmondom azt, hogy bizonyos dolgok mit váltanak ki belőlem.

 Asszociatív vagyok, így a dolgok megítélése helyett inkább azt szoktam elmondani, hogy mire hasonlít egy adott egyén személyisége, vagy milyen érzéseket kelt bennem némely írás. Egy-egy vers, vagy próza mindig az alkotó lelkének egy darabját tükrözi, az író lényegi énjét tárja elém.

 A lélek szimbóluma több rendszerben is a víz.

Ha elolvasok egy írást, akkor azt úgy élem meg, hogy lelkem megfürdik az alkotó lelkében. Nem azonosulok vele, nem egyesülök vele, csak elmerülök benne. Arra a szándékra hangolok rá, ami a gondolatok közzétételére késztette az írót.

 Gyakran nem emlékszem a szavakra, nem tudok idézni irodalmi művekből, de érzékeltetni tudom a hangulatot, melyet az adott mű közvetít.

Így vagyok az iródiásokkal is.

Nem tudok visszaemlékezni arra, hogy ki mit írt, de tudom, ki mit váltott ki belőlem, és éppen ezért könnyen azonosítani tudom azoknak a művek alkotóit is, akiket megismertem.

 Előre bocsátom, nem ismerek mindenkit az iródiások közül. Ha valakit nem említek, akkor az azért van, mert eddig még nem került a látóterembe.

 Persze azokról sem szeretnék írni, akik számomra olyanok, mint egy 2x4 méteres kerti medence, amiben még úszni sem lehet. Amit az év elején feltöltenek, majd néhány hét után lassan megposhad a víz benne, tele lesz szeméttel, és csak az ősz tudja rákényszeríti a tulajdonost arra, hogy végre leeressze a koszos vizet, ami már semmire sem használható.

 Lássuk tehát az enyémeket!

 Czakó Józsi

Ő nekem olyan, mint a Körtvélyesi tó.

Ha belevetem magam a vízbe hátam mögött hagyva az embereket, csak a Szoroskövet látom és a nádast. Az autópályát eltakarja a kőfal, így csak a természet erői vannak előttem.

Erő, hatalom, természetesség.

Picinek érzem magam ebben a helyzetben, de mégis egy halk hang közben biztosít arról, hogy egyek vagyunk, és én is nélkülözhetetlen alkotórésze vagyok az egésznek.

Ugyanezt az élményt nyújtja Józsi személye és az írásai.

 Szászi Zoltán

Ha már tavak, akkor Zoli a tornai tóra emlékeztet. Torna ugyan az én szülőfalum, Zoliban azonban benne van minden olyan tó, amely az otthonra emlékeztet.

Gyerekzsivaj, vadkacsák, lepkék és biztonság.

Valami ismerős, valami kellemes, valami meleg, valami otthon.

Ezt érzem, amikor belé merülök.

 Hodossy Gyula

Ha valaki még nem tudná, ő az Iródia szellemi atyja.

Mint a gyerekmedence a strandon, befogad mindent. Lehet benne vízi balettozni, ugrálni, labdázni.

A vize sekély, így sok mindenre használható, de a merész kalandokra vágyók észre sem veszik.

 Tóth Károly

Hawaii a víz tetején.

Arra emlékeztet, amikor ráfekszem a Margitszigeten a termálmedence vizére és csak lebegek. Elfelejtem a hétköznapi gondokat, a befizetetlen számlákat…

Nézem, ahogyan az óriási fák körülölelik a medencét, pontosabban a periférikus látásom nem engedi látni a medencét, csak a fákat, így olyan, mintha a természet ölelne körül.

Mivel távol vagyok a gyerekmedencéktől viszonylag csend van, csak a szűrő által okozott csobogást hallani. Ráfogom, hogy ez is természetes.

Nos, Tóth Karcsi számomra hasonló feeleng-gel bíró egyén. Úgy emelkedik felül a problémákon, ahogyan a víz tartja fenn az emberi testet, legyen az akár túlsúlyos, akár szilfid alkat.

 Roccó – Juhász R. József

Számomra ő inkább előadóművész, mint író.

Ez az én korlátoltságom, ugyanis büszke vagyok arra, hogy ő az egyetlen performance művész, akinek megjegyeztem a nevét. Persze nézőpont kérdése, hogy ez most Roccó felejthetetlen művészetének az érdeme, vagy csak simán elfelejtettem a többi előadó nevét, akik szintén ebben a műfajban tevékenykednek.

Nekem ő a csúszdaparkot juttatja eszembe. Imádom nézni, de eszembe sincs kipróbálni.

A lejtőn érkezők gyakran grimaszoló arcát ugyanolyan szórakoztató nézni, mint azokét, akik erősen koncentrálva próbáltak megértő arcot vágni Roccó némely előadásán.

Még az sem zavar a pasiban, hogy nem elég, hogy nem emlékezett rám, de újra sem akart ismerkedni velem. Attól ő még számomra az egyetlen performancer marad.

 Paulovics László - Kenya

23 év adatott meg neki ebben az inkarnációban, mégis mély lábnyomot hagyott maga után. Igaz nem betonba, mint az amcsi sztárok.

Engem mégis arra a medencék körüli árokra emlékeztet, amit arra találtak ki, hogy a fürdőzők letisztítsák benne a lábukat.

Mindenki átugorja, mivel roppantul hideg a víz benne, ráadásul nagyon csúszik. Sokan ugyan kikerülik, de nem lehet nem észrevenni.

Laci is ilyen volt. Nekem legalább is gyakran akadályozó személyként jelent meg az életemben. Hiába akartam kikerülni, ott volt mindenhol.

Féltem belemerülni, veszélyesnek, kiszámíthatatlannak tartottam. Azonban itt-ott úgy intézte a sors, hogy vegyek végre tudomást róla.

Megrázó élmény volt, csakúgy, mint amikor belelépünk a jéghideg vízbe.

Gyakran a lelkembe is beletaposott, mindezektől függetlenül érdekes színfoltja volt az életemnek, újra bevállalnám ismerőseim, barátaim körébe.

 Talamon Alfonz

Egy tiszta vizű patak, amely kanyargós utakon át vezet minket, egészen az óceánig.

Hogy célját elérje, különböző folyókat választ útitársul. Áthalad, városokon, korszakokat hagy maga után, vallási dogmák mossák partjait, de ő halad célirányosan még akkor is, ha rajta kívül senki más sem hiszi el, hogy egyszer majd célba ér.

Nem engedi, hogy bármi megérintse és megváltoztassa önvalóját. Kizárólag maga formálja és táplálja saját magát. Ugyanabból a forrásból fakad, hogy fenntartsa önmagát. Nincs szüksége más vizekre.

Szennyezett folyamokban halad a helyszűke miatt, de nem vegyül velük, tisztán engedi láttatni saját magát. Meg lehet különböztetni azt a tiszta eret, ami az alfonzi valóság.

Sajnos már ő sincs az élők sorában, így nem tudom megkérdezni tőle, tetszik-e neki az elemzésem, de mivel az elmúlt évek során mindig akkor jelentkezett, amikor valamit nem tettem megfelelően, így legfeljebb megint a fejemre koppint, és én megírhatom a helyreigazítást.

 Hizsnyai Zoltán

Élménymedence a Palatinus strandon, nyár végén.

A nap már nem éget, csak kellemesen simogat. Az emberek már elköltötték a strandolásra szánt pénzüket, így alig vannak a medencében, minden élményből kivehetjük a részünket.

Hol az alulról jövő buborékok csiklandoznak, hol a vadvíz sodor magával, majd a szökőkút spriccel a szemünkbe, végül engedjük, hogy a vízsugár ellazítson a vállunkat masszírozva.

Hol sikongatunk, hol elmerengünk, hol hagyjuk a vizet győzni, hol mi győzedelmeskedünk felette.

Változatos élmények, apró élvezetek, örömöt fakasztó lehetőségek.

Közben a part tele úszómesterekkel, véletlenül sem lehet semmi bajunk, biztonságban lubickolhatunk.

 Fellinger Károly

Nehéz! Nem csak írni róla, egyébként is.

Leginkább a szülőfalumhoz közeli vízesés hasonlít rá. Annak is két arca van.

Az egyik, az idei tavaszi, amikor csak úgy özönlik a tiszta forrásvíz. A közelében alig halljuk barátaimmal egymás szavát, annyira hangos.

Nos, a Karcsi is ilyen! Impozáns látvány, de tilos a testi kontaktus. Ne engedd, hogy megérintsen!

Az alá tóduló víztömeg megszaggatja a közelébe merészkedő ruháját. Hidegségétől még egy tüzes szív is megdermed.

A patak, melyet táplál olyan gyors iramú, hogy az ember nem mer belelépni.

Különben is, kilométerekre a forrástól is olyan hideg, hogy csontig hasít a fájdalom, ha mégis belebátorkodik valaki.

Van azonban egy másik arca is.

A nagy kánikulában megfogyatkozik a víz, és már kevésbé félelmetes a látvány.

Vize megszelídül.

A vízfüggöny alá merészkednek az emberek, hogy felfrissüljenek, és hogy igyanak belőle.

Kellemes hűsíti a körülötte állókat, enyhülést hozva a nagy melegben.

A patakocska csörgedezik, és meg-megáll a nagyobb köveknél. Békák ugrándoznak benne, madarak isznak belőle, kutyák és gyermekek játszadoznak benne.

Idill, móka, kacagás.

Kár, hogy Karcsi ezt az arcát kizárólag a gyerekeknek mutatja meg. Én sajnos csak a másikat ismerem.

Az említett vízesés, amivel Karcsit érzékeltettem, számomra az egyik legkedvesebb hely a világon.

Pár méterrel a zuhatagtól még a világháború előtt nagypapám malmot üzemeltetett. Mivel ő nem tért vissza, így ezen a helyen úgy érzem magam, mintha a nagypapám otthonában lennék.

Annak, hogy Karcsit pont ehhez a helyhez hasonlítom, több oka is van, de ez már a mi magánügyünk.

 Krausz Tivadar

Nagy víz! Ráadásul őt pont 25 éve ismerem. 17 éves voltam és nagyon féltem tőle.

Szuggesztív egyéniségnek ismertem meg és mindig tartottam a reakcióitól. Gyakran nem mertem hozzászólni a dolgokhoz, mivel attól féltem, lehurrog majd. Olyan erő van benne, hogy a gyengéket elsodorja. Olyan dagályos tud lenni, mint a viharos tenger.

Róla a Szantorini felé vezető hajóutam jut eszembe.

Vihar volt, a hullámok 4-6 méteresek voltak és csak a fedélzeten jutott nekünk hely. Az eső ugyan nem esett, de a hömpölygő víz azért nem engedte, hogy szárazak maradjunk. Az orkán csak úgy dobálta a tengerjáró hajót.

Baromira féltem.

A fülhallgatón keresztül Vangelist hallgattam, ami lassan ráhangolt az áradatra. Összeszorult szívem visszaállt normál üzemmódba. Már nevetni is tudtam azokon az utastársaimon, akiknek a szél elragadta napszemüvegét, zsebkendőjét vagy a főfedőjét.

A sarokból ugyan még nem mertem felállni, de meg tudtam mozdulni. A húgom mire helyet talált nekünk odabenn, már járni is képes voltam.

Amikor megláttam a lengyel turistákat, akik a saját hányásukban fetrengtek, már büszkén haladtam tovább, lám én ettől azért jobb vagyok.

Ilyen Tivadar. Ha nem vagyunk rá felkészülve, elsodor és felken a falra, egyesek még hányhatnak is tőle. Lassanként kell kóstolgatni, apránként kell hozzászokni.

Ha legyőzzük a félelmünket, akkor a hátára vesz, és duhaj táncot jár velünk. Olyan intellektuális áradásban és hullámlovaglásban lesz részünk, amely erőt csak extrém sportok űzése által tudnánk megtapasztalni.

Vizet fröcsköl a szemünkbe, megtépi a ruhánkat, víz alá nyomja a fejünket, de ha sikerül a végére jutnunk, sikerül túlélni a vele való találkozót, akkor az olyan, mintha újjá születtünk volna.

 Grendel Lajos

Nem iródiás, de az iródiások hűséges mentora.

Mindig olyan szeretettel beszélt a fiúkról, mintha a gyermekei lettek volna.

Őt egy Jordániai élményemhez hasonlítanám.

Életem egyik legdrasztikusabb élménye a Holt-tenger volt.

Először nem bírsz belemenni, mert a víz folyton kidob, aztán kiderül, hogy nem lehet úszni, mivel nagyon sűrű.

Jaj neked, ha a víz a szemedbe spriccel, mivel kegyetlenül csíp. Az ember pedig automatikusan odakap a kezével. Nos, ez után akár már üvölthetsz is a fájdalomtól, mivel a kezedről még több só kerül a szemedbe.

Rohannál a partra, akkor meg kifelé nem akar engedni a víz. Szúrnak a kövek, nem látsz, csípi a bőrödet a só! El lehet képzelni nagyobb élvezetet?

Megtörölköztem, legalább is szerintem, mire a taxisunk kiabálva nekem esett és elkezdte a homlokomat dörzsölni. Állítólag ha nem távolítjuk el azonnal a bőrünkről a sós vizet, nyomot hagy.

Szépen virított a homlokomon a vörös folt pár napig. Meg lettem bélyegezve a tenger által rendesen. 

Ja! Ez még nem a Lajos. Ő még csak most jön.

Eme megrázó élmények után, a beduinok elvezettek egy varázslatos helyre. Oda nem járnak turisták, csak a helyiek tudják megközelíteni. Persze mi még akkor voltunk, amikor még csak 2 éve nyitották meg a határt a turisták előtt, azóta lehet, hogy ez a hely is turisztikai látványosság lett.

Szóval képzeljenek el egy párkányokkal teli hegyoldalt közvetlenül a tenger mellet.

A hegy tetejéről omlik alá a termálvíz, hatalmas vízfüggönyöket, különböző csobogókat alkotva.

Én egy ülőkádat formáló mélyedésbe ültem bele, és engedtem, hogy rám csorogjon a kellemesen meleg víz, amely lemosta rólam a kellemetlen tengervizet és az iszapot.

Két oldalról sziklák keretezték a kilátást, előttem a Holt-tenger egy szelete volt látható, távolban Izrael háztetőin csillant a nap fénye.

Egy pillanatnyi tökély.

Számomra ez a maró sótól való megkönnyebbülés és a csodás látvány együtt Lajost szimbolizálja, a Holt-tenger pedig a társadalmat, amelyben éltünk-élünk.

Ahogyan a termálvíz megkönnyebbülést hozott a sós tenger által meggyötört testünknek, úgy segít Lajos a társadalom által meggyötört lelkünknek a megtisztulásban és a tisztánlátásban. Lelki vakációra járok a könyveiben.

 Nos, ők az én iródiásaim.

Persze örülhetek, hogy legalább hárman ismertek közülük engem is.

 Van még Z. Németh István, aki nekem a szökőkutas medencét juttatja eszemben, amely folyton megcsiklandoz a friss vizével, vagy a Hogya György és Franbauer Gábor, akikről egy Tisza menti csónakázás jut eszembe.

Ott van még a Ravasz Józsi, akit leginkább olyan csónakosnak képzelek el, aki még a patakba is képes jetskivel száguldozni.

Őket nem ismerem annyira, de erre asszociálok róluk.

Persze vannak még mások is, akiket nem említettem és biztosan érdemes bennük elmerülni, de nekem eddig még nem volt rá módom.

 Remélem sikerült egy új képet adnom a fent említett alkotókról és jellemzésem felkelti az olvasók vágyát, hogy megmártózzanak némely iródiás lelkében.

 

 

  Copyright © 2006-2007 Leas.ws | All rights reserved.

Legyen a [leas.ws] a kezdőlapom!