vissza >>

EZ IS HUNGARICUM

A minap a következő kérdést szegezte nekem egy felvidéki magyar barátom: „Mondd Lea, te hogyan bírod ezt az itteni mentalitást? Én is próbáltam megtelepedni itt, de ezek a népek valahogy egészen mások, mint nálunk. Megmondom neked őszintén, csodállak, hogy már évek óta elviseled őket…”

 Először meglepődtem, de pár perc elteltével már egyetértőn reagáltam barátom szavaira. Tudom, hogy ez most nem fog jól esni, de mivel van összehasonlítási alapom, én is szólnék pár szót arról, miként látja egy kívülálló a magyarországi magyart.

 Amikor még csak évente kétszer jöhettünk át sokat vágyódott a szívem Magyarországra. Amikor azonban itt töltöttem egy rövid időt, mindig napokba telt, amíg elmúltak a traumáim.

 Hogy mik voltak ezek? Nos, például az állandó, lépten-nyomon tapasztalható kioktatás. A kérdéseimre mindig körmondatos válaszokat kaptam, melyekkel jócskán tudtomra hozták műveletlenségemet.

Ekkor még azt hittem, hogy saját túlérzékenységem láttatja velem ezt így.

 Egyik pozsonyi újságíró barátom azt mondta: „Meglásd, addig akarsz magyar lenni, amíg nem élsz köztük, utána sikítva fogsz menekülni.” Kissé megsértődtem az úriemberre, sőt, meg is szakítottam vele a kapcsolatot. Még hogy én, aki sírok a magyar Himnusz, a Hazám, hazám…, vagy a Kislak áll a… hallatán, egyszer is megtagadnám a magyarságomat?!

 A következő kijózanító pofon egy szlovák rendezőtől ért. Megkérdeztem tőle, hogy tulajdonképpen miért is utálja a magyarokat? Elgondolkodott, majd a következőt válaszolta: „Mert ha öt magyar összejön, akkor legalább négy meg akarja mondani a többieknek, hogy mit tegyenek.” Nem hittem neki, legalább is akkor még nem.

 Egyszer elvetődtem egy szlovákok által szervezett ezoterikus konferenciára. Nem értettem szinte semmit abból, amin vitáztak egészen addig, amíg fel nem pattant az egyik hölgy és hangosan ki nem jelentette: „Kedves barátaim, hiába vitázunk most ezen, dolgozunk két teljes napon át. Holnapután megjönnek a magyarok, és úgyis mindent lefitymálnak. Nem volt elég már abból, hogy bármennyit dolgozunk, a magyarok úgysem értékelik?”

Mit mondjak? Egyáltalán nem esett jól, amit hallottam.

 Volt az életemben egy néhány hónapos időszak, amikor a zenekarok mellett táncos lányokkal is foglalkoztam. Az egyik kanadai ügynökség konkrétan közölte velem, hogy „jöhetnek a szlovák, cseh, lengyel, ukrán csajok, csak könyörgöm, magyarokat ne küldj! Azokkal csak a baj van, mindig okoskodnak.” Hoppá! Pedig az úriember kanadai, nem is érintett a szlovák-magyar nemzetiségi konfliktusokban!

 Lelkesedésem pedig a magyarság, legalábbis a jelenkori magyarság iránt kezdett meginogni.

 Húgom Ausztriában dolgozott, kéthetes turnusokban idős emberekről gondoskodott. Nagy volt a kereslet a szorgalmas, főzni és ápolni tudó hölgyek iránt. Gondoltuk, nosza, Magyarországon is vannak 30-, 40-, 50-es hölgyek, akiknek jól jön az euróban fizetett jövedelem. Amikor azonban húgom felajánlotta az ügynökségnek, hogy Magyarországról is hoznánk munkaerőt, a már jól ismert válasz szinte gombnyomásra érkezett: „Jöhetnek tőlem akár oroszok, ukránok, románok, csak kérlek, magyarokat ne! Túl igényesek, nagyszájúak és nem dolgoznak.”

 Személyes tapasztalatom, hogy akár szlovák, cseh, felvidéki magyar, kanadai vagy osztrák embereket kérdeztem – de volt szerencsém belga, francia és orosz véleménynyilvánításokhoz is -, mindenhol ugyanazokkal a jelzőkkel illették a magyarokat: duma, duma, duma, ohne munka – röviden megfogalmazva.

 Bevallom, a mai napig nem értem, hogy itt miért nem kapok soha egyenes választ a kérdéseimre, ellenben mindig mindenhol jól kioktatnak.

 Egy mindennapos példa:

Egyik szerettemnek ruhát akartam vásárolni ajándékba. Megkérdezem az eladótól, hogy „Tessék mondani, a kirakatban lévő kék kardigán hányas méret?” Mire a válasz: „Az magára úgysem jó!”  

??? …és még örülhetek, ha mindezt cinikus felhang nélkül kapom!

 Még a baráti körömben is hasonló módon zajlik a társalgás. Tulajdonképpen mindkét programozó sráctól, akik eddig a weboldalamon dolgoztak, ugyanezek miatt búcsúztam el. Mindig mindent jobban tudtak, de „a dolgukat végezni”, azt majdnem mindig elfelejtették.

Pedig Magyarországon néhány éve óriásplakátok is hirdették: „Fikázni könnyű, alkotni nehéz.”

 Nos, elmondható, ha a magyarok csak tizedannyi energiát fektetnének az alkotásba, mint a fikázásba, nem volna róluk ilyen lesújtó a nemzetközi vélemény!

 Egyébként a sors iróniája, hogy soha annyit nem „szlovákoztak” engem, mint éppen itt. Már beletörődtem, bár soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még igaza lesz pozsonyi újságíró barátomnak. Igaz, nem önszántamból tagadom a magyarságomat, a magyarok azok, akik nem fogadtak be. Ezt most már nem bánom, mivel európainak mondom magamat, és a magyaroknak hála, már az is előfordult, hogy a szlovák himnusz hallatán csordult ki a könnyem.

 Ha eme írásom bárkinek is rosszul esett, akkor elértem célomat.

Tudja, ha nevetett rajta, túl van a problémán, ha elszomorodott, akkor éppen feldolgozza. Minden egyéb reakció azt jelzi, hogy az illető hazudik saját magának a témát illetően.