vissza >>

DRÁGA ROKON

Mindenki által ismert a mondás: „A barátait megválogathatja az ember, a rokonait azonban nem”. Vagy: „Senki sem lehet próféta a saját hazájában”.
Természetesen folyamatosan tapasztalom mindkettőt.

Amikor évekkel ezelőtt megpróbáltam elsajátítani a csontkovács mesterséget figyelmeztetett az előadó, hogy tilos rokonokat gyógyítani, mivel az izületek helyrerakása fájdalommal jár, és a fájdalmat egy idegentől jobban elviseli az ember, mint közvetlen hozzátartozójától.

Nos, ez tényleg így van. Ha valakinek megpróbáltam „segíteni” szeretteim közül (gyakran már maguk a fogások is némi kellemetlenséggel, bőrhúzással, dörzsöléssel járnak), köszönöm helyett méltatlankodásokkal kellett szembesülnöm, mondván „direkt” fájdalmat okoztam nekik.

Végül úgy döntöttem, hogy a gyógyítás eme ágazata távol áll tőlem. Tudatosan nem vagyok képes fizikai kényelmetlenséget okozni másoknak még akkor sem, ha ez szükségszerű, és inkább azokra bízom ezt a munkát, akik erre születtek.
Akkor még nem tudatosult bennem, hogy a lelki gyógyulás folyamata is a fájdalmon keresztül vezet, legalábbis az esetek nagy részében.

Tapasztalataim szerint csupán azokat a dolgokat képesek értékelni az emberek, amiket fájdalom árán értek el. Hallgassunk csak bele néhány párbeszédbe például egy utasokkal teli buszon! Milyen arányban áll egymással a panaszkodás, a siránkozás és a jókedvű trécselés?

Nagyon sok embertársunknál a baráti beszélgetés kizárólag annyit tesz, hogy folyamatosan panaszkodik az illető. Mintha a felépülés, a jókedv valami bűn lenne.

Természetesen nekem is vannak olyan rokonaim – miért pont engem kímélne meg a sors –, akik számára egyfajta lelki szemetesládaként szolgál a családom.
Évtizedek óta csak az ő problémáikat kell hallgatnunk, de ha mi mesélünk nekik valamit, azt képtelenek közbeszólás, figyelemelterelés nélkül végighallgatni.
Gyakran megtettem, hogy a mondat felénél leálltam, egyáltalán észre veszik-e, hogy nem teljes a történet. De még sohasem fordult elő, hogy észrevették volna. Azonnal a saját problémáikra tértek vissza, nekünk pedig továbbra is együtt érzően kellett őket hallgatnunk.

Bevallom, nem voltam partner ebben.
Ha egy ilyen rokon jött el hozzánk, elvonultam a szobámba vagy elmentem fürödni. Nem engedtem magam energetikailag a földbe döngölni. Az elmúlt hónapokban azonban megérett bennem az elhatározás, mégis csak nevetséges, hogy a saját otthonomban száműzöttként kell léteznem, mikor csak néhány napra érkezem haza. Ezért úgy döntöttem, helyre rakom a dolgokat.

Az események nekem kedveztek, két unokatestvéremnél is olyan családi helyzetek álltak elő, amelyek alapján méltán gondolhattam, itt az idő a változtatásra, és talán úgy is tudok segíteni nekik, hogy közben pozitív irányba fejlődjön a természetük.

Hát ez egy meglehetősen nagyképű gondolat volt a részemről.
Először is mi alapján gondoltam, hogy esetleg megfontolás tárgyává tenné a szavaimat egy olyan személy, aki világ életében lekezelt?
Hogy miért vagy mire föl viselkedett velem így, azt éppenséggel nem tudom, hiszen nincs megáldva sem észbeli sem egyéb más képességekkel, és külsőre is egy átlagosnál is átlagosabb személyről van szó.
Hősnőnk 7 évvel idősebb nálam. Tény, hogy magán kívül soha nem érdekelte senki és semmi. Ezek után csodát várni tőle az 50-es éveiben - egyértelműen balgaság volt a részemről.

Amikor még a nagymamámnál laktunk nem volt fürdőszobánk, anyuék a konyhába hozták a kádat, ott fürödtünk. A konyha az előszoba is volt egyben, így amikor valaki jött hozzánk, a konyhán keresztül jutott a szobába.

A vizet a kályhán melegítettük. Előbb én fürödtem meg a húgommal, majd a szüleink. Sietni kellett nehogy a víz kihűljön, hogy még anyukám is meg tudjon mosakodni.

Látogatóba jönni a fürdetés időszakában meglehetős bunkóságnak számított különösen akkor, amikor már én is kamaszodtam. Természetesen a kedves rokonom akkori udvarlójával rendszeresen ebben az időszakban tette nálunk a tiszteletét. Egy pillanatra se érdekelte, hogy én kínosan éreztem magam, a szüleim, pedig nem tudtak megfürödni, hiszen mire a látogatók elmentek, a víz már kihűlt. Nos, ezt a rokonomat akkoriban kezdtem el nemszeretni, amit későbbi viselkedésével még überelni is tudott.

Mivel anyukám ítélkezés nélkül mindenkit meghallgatott, ennek a rokonomnak anyu lett a bizalmasa, neki panaszolta el a dolgait. Anyu nem mert sem ellentmondani, se kioktatni, kedves rokonom így abban a hiszemben élt, hogy mindig igaza van.

Akkoriban rajtunk gyerekeken szó szerint keresztülnézett. Én kerültem a társaságát, mert kioktató szavakon kívül nem kaptam tőle semmi mást.
Mindig is reaktív voltam, és a mai napig is úgy viselkedek mindenkivel, ahogyan velem viselkedik az illető. Nem lehet ugyanis kapcsolatot építeni egy olyan viszonyra, amely eleve azzal indul, hogy az egyik fél lenézi a másikat.

12 éves voltam, amikor - némi anyai ráhatással - sor került az esküvőjére. Ezért az élményért hálás vagyok, mivel ez volt az első alkalom, hogy egyértelműen érzékeltem milyen az, amikor egyáltalán nem illik össze két ember.
Amikor a gratulációra került a sor – máig se tudom, hogy véletlen volt-e vagy direkt – azt mondtam neki: „Őszinte részvétem!”. (Bár amióta tisztában vagyok a képességeimmel, tudom, hogy nálam nincsen véletlen elszólás.)

Az ifjú férj maga volt a tökély. Értelmiségi jó keresettel, kedves, jóképű, ráadásul még vasalt is, és rokonom állandó durcás arckifejezése ellenére is mindig kedveskedett a nejének.
Az egyetlen probléma az volt vele, hogy a férjet az anyuka választotta ki, nem a rokonom. Így annak ellenére, hogy szült neki két gyermeket sosem törekedett a családi harmóniára, állandóan csak elégedetlenkedett.

Természetesen idővel megjelent a képben valaki más, egy szintén kétgyermekes családapa és gondolkodás nélkül robbantottak. Ez számomra egy nagyon önző döntés volt főleg azért, mert nem beszélte meg a többiekkel, egyszerűen csak összecsomagolt, elvitte a bútorokat és búcsút intett előző életének.

Ahogy engem nem vett emberi lénynek, amikor gyerek voltam, ugyanúgy nem érdekelték a saját gyermekei sem.
Minden esetben, amikor olyan kliensem van, aki válás előtt áll, figyelmeztetem, mennyire fontos, hogy a gyermekeket egyenrangú félként kezeljék. Mondják el nekik mire készülnek, hogy ne okozzanak számukra túl nagy érzelmi sokkot azzal, hogy már csak a kész tényekkel szembesülnek.

Rokonom ezzel a durva lépésével hatalmas érzelmi traumát okozott a lányának, aki még most, 30-on túl sem képes túltenni magát ezen az érzelmi megrázkódtatáson. El tudják képzelni azt a jelenetet, amikor egy 11 éves gyerektől azt kérdezi az anyja, hogy „Akkor most jössz vagy maradsz?”
Szeszélyből, önzőségből felborítja gyermeke biztonságát, sőt, érzelmileg még meg is zsarolja! A kislány pedig ott marad bútorok nélkül, hogy tudassa az édesapjával, el lettek hagyva…

Milyen szörnyű kínokat élhetett át a kislány, amíg az anyja a szeretőjével hancúrozott! Nem az ellen van kifogásom, hogy kilépett egy olyan kapcsolatból, amit sosem akart, hanem az ellen, hogy nem törődött gyermekei érzéseivel akkor és ma sem. Tőlünk pedig természetesen továbbra is azt várta el, hogy áldozatként tekintsünk rá.
Ha felsorolnám, hogy mennyi botrányt kellett megélnie, akkor ez az írásom akár egy több részes forgatókönyvet is kitenne.

Egy dolgot felejtett csak el a kedves rokonom, hogy a sors igazságos, és mindent, amit más ellen elkövetett, előbb-utóbb vissza is kapja. Az, hogy nem vette figyelembe a gyermekét visszaütött a válóperes tárgyaláson, ahol a saját szülei vallottak ellene. Át kellett élnie ugyanazt az árulást, amit ő követett el a gyermekei ellen.

Aztán elkezdődött az argentin szappanoperába illő gyűlölethadjárat.
Rokonom anyja gyűlölte az új pasit, de gyűlölte a volt férjet is, amiért újra nősült, menő vállalkozásba kezdett és a vagyonát már az új asszony és az új gyerek élvezte.
Unokáját arra nevelte, hogy gyűlölje anyja új partnerét és annak gyermekeit.
Rokonom gyűlölte, ha új partnere a saját gyermekeivel foglalkozott.
Az új pasi – természetszerűen – gyűlölte kedvese anyját és persze gyűlölte a lányát is.
Az egész kavalkádban talán rokonom kisebbik gyermeke, fia próbált meg mindenkivel kijönni.

Hogy egy családban mennyire van jelen a harmónia, azért mindig a nő a felelős.
A férj feladata az anyagi dolgok megteremtése, a nőé pedig a nyugodt családi háttér biztosítása. Nagy a baj ott, ahol a hölgy az észt osztja ahelyett, hogy ellátná a kötelezettségeit.

Addig kellett volna közös ebédeket, vacsorákat szervezni az összes gyermekkel, amíg a harmónia létre nem jön. Ehelyett titokban ünnepeltek, kiközösítve az éppen nem szívlelt családtagokat, amivel kölcsönösen megalázták egymást.
A sebek ahelyett, hogy begyógyultak volna, csak tovább mélyültek. A rengeteg gyűlölet és önsajnálat pedig egyre inkább az arcukba vésődött.

Természetes, hogy rokonom is ki volt éhezve a szeretetre és az elfogadásra, amit a szüleimtől meg is kapott. Ám sajnos, ha évekig csupán arra kellesz valakinek, hogy nálad töltődjön fel, ő viszont nem ad cserébe semmit, akkor előbb-utóbb nálad is felborul a harmónia.

Évtizedeken át nem érdekelte rokonomat, hogy alkalmas-e a látogatása. Egyszerűen csak beállított, nekünk pedig kötelezően örülnünk kellett neki.
Volt olyan időszak az életünkben, amikor hetekig nem találkozhattam a húgommal, mert ő is külföldön dolgozott. Összesen csak 3 napot lehettünk együtt, de ekkor sem tudtunk egy jót beszélgetni, mert mire elrendeztük egyéb dolgainkat és végre le tudtunk volna ülni, beállított ez a rokonom vagy a testvére és megint az ő problémáikkal kellett foglalkozni.

Én az oldalam nyilvánosságán kívül csak nagyon kevés embernek vagyok hajlandó a problémáimról beszélni. Nekem is szükségem van arra, hogy kiengedjem a gőzt, de ezt csak olyanokkal vagyok hajlandó megtenni, akik értelmileg és érzelmileg is hasonló szinten állnak, mint én.
Említett rokonaim erre nem alkalmasak. Semmi értelmét sem láttam, hogy megbeszéljem velük a gondjaimat, főleg, hogy nem is igazán érdekelte őket, hiszen mi csak együtt-érző hallgatóságnak kellettünk nekik.

Sokszor éreztem úgy, hogy ellopják az életemet, korlátozzák a személyi szabadságomat azzal, hogy ők szabják meg a szabadidőmet.
Sohasem tiszteltek meg azzal, hogy rákérdezzenek telefonon, jöhetnek-e egyáltalán, vagy legalább hogy előre jelezzék jöttüket. Ha legalább időnként ideszóltak volna, akkor tudom, hogyan gazdálkodjak a szabadidőmmel és nem akkor idegeskedek, amikor már beállítottak. Néha ráadásul úgy viselkedtek velem, mintha ez az ő otthonuk lenne és én lennék a betolakodó.

Mivel saját magukon kívül nem érdekelte őket senki és semmi, a beszélgetés többnyire hamar ki is merült.
Bevallom, számomra elviselhetetlenek a buta emberek. Egyszerűen nem tudok velük mihez kezdeni. Kivéve, ha az illető beismeri csekély értelmi képességeit és megvan benne a szándék a változásra.

Többször is részem volt abban a csodálatos élményben, hogy felnőtt embereknek - akik korábban annak ellenére osztották az észt, hogy nem bánt velük bőkezűen a sors - amint elkezdtek magukon dolgozni, szinte hónapról hónapra nyílni kezdett az elméjük. Az agyban levő fehér foltok kitisztultak, klienseim egyre bölcsebbek, értelmesebbek lettek és megnőtt a tanulásra való igényük.

Persze mindezt megelőzte az őszinte önismeret és a változásra való szándék.
Nos, az én rokonom sajnos meg volt győződve arról, hogy ő mindent jobban tud - főleg nálam -, így az önművelés, személyiségfejlesztés eszébe se jutott.

Vannak még más olyan rokonaim és ismerőseim, akiket szintén egyszerűnek alkotott a Teremtő, de humoruk, jóindulatuk bőven feledteti az értelmi intelligencia hiányát. Üdítő érzés együtt lenni velük, mivel magas érzelmi intelligenciával könnyedén át lehet hidalni dolgokat, akár elvárásokat is.

Mindezt csak azért írtam le, hogy megmagyarázzam, miért nem kerestem eme rokonom társaságát.
Adni nem adott semmit, de nagyon sok energiát vett el például az anyukámtól, akinek - miután az összes megértésére, figyelmére szüksége volt rokonunk problémáinak végighallgatásához -, rajtunk csattant a türelmetlensége.

Egyetlen jó dolog volt a hölgyben, az pedig a két férje.
Az elsőt már említettem, és hasonló kvalitásokkal rendelkezett a második is, akinek ráadásul kitűnő humora is volt. Lehetett vele szórakozni, pontosabban csak lehetett volna. Rokonunk féltékenykedése ugyanis kizárta a jókedvet. Bevallom nagyon üdítő volt az úriember társasága, jó volt vele beszélgetni rokonom zavaró jelenléte nélkül.

Volt még egy nagyon zavaró tulajdonsága a hölgynek, mégpedig a trágár beszéde.
Emlékszem, amikor a fia 3 éves volt, már rendre használta az obszcén szavakat, az anyja pedig így szólt rá: „A p….ba fiam, kitől tanultad ezt a beszédet?”
Én akkor megütközve néztem a rokonomra és nem hittem el, hogy most sem vette magát észre! Még a fiát is trágár szavakkal szólította meg!

Időnként én is használok obszcén kifejezéseket, de csak abban az esetben, amikor kifejezetten szerepük van a mondatban, egyfajta hangulatjelzésként.
Rokonom viszont folyamatosan ilyen szavakkal illeti a számára nem szimpatikus személyeket, és beszéd közben is egyfajta töltelékként használja azokat.
Ezek a szavak meglehetősen durva energiákat generálnak, így érthető talán, miért volt eggyel több okom arra, hogy nem kedveljek vele együtt lenni.

Aztán elérkezett az idő, amikor a sors úgy döntött, hogy ideje helyre rakni a dolgokat. Hősnőnkkel megesett az, amit húsz évvel ezelőtt ő maga is csinált: jött egy nő, akivel férje a főiskolai tanulmányai során ismerkedett meg, és elszerette a pasit.

Természetesen a szitkok csak úgy özönlöttek rokonomból ekkora méltatlanság láttán. Az persze eszébe se jutott, hogy hosszú évek során egyetlen percet sem áldozott sem a harmóniára, sem kedvességre. Mindig a férfinak kellett őt körüludvarolnia. Az állandó durcás arckifejezés pedig szinte már a védjegyévé vált.

A férfi életébe jött egy nő, akivel volt közös témájuk, akivel lehetett beszélgetni, kedves volt, nőies, csábító. Az, hogy egy kicsit alkoholista is volt, meg már háromszor elvált, a mámor pillanataiban feledhető volt a férfi számára.

Azt hittem rokonom számára itt a megértés és a vezeklés ideje, a soha vissza nem térő alkalom a fejlődésre. Segítő kezet nyújtottam felé annak ellenére, hogy tudtam, nem igazán becsüli sokra a képességeimet.

Nos, ez óriási hiba volt a részemről. Segíteni ugyanis csak annak lehet, aki őszintén akarja, és elengedhetetlen, hogy tisztelje - ha a személyemet nem is tudja - legalább azokat a lényeket, akiket közvetítek.

Nem jött össze.
Az angyalok jelezték, hogy ez egy próbatétel és egyben lehetőség is a jobbá válásra. Legyen türelmes, legyen kedves a párjával. Pár hónap múlva a mámor eloszlik, és újra kezdhetik immár tiszta lappal.
Rokonom azt jelezte felém, hogy megértette és abbahagyja az átkozódást, ahogyan az angyalok kérték.

Azt hitte, hogy hülyére veheti az égieket, és összevissza hazudozott nekem.
Több tanú is állította, hogy szerzett a másik hölgyről egy fényképet, amit a pénztárcájában tartott. Minden szabad pillanatába elővette a fotót és szidalmazta a nőt a legvulgárisabb kifejezésekkel.
Teszi mindezt a mai napig, miközben ha számon kérem rajta, ártatlanul állítja, hogy ez nem is igaz.

Ha a férfival találkozik, hasonló a reakciója. Szitkozódik, és azzal védekezik, hogy ő annak idején nem zaklatta a férfi volt feleségét.
Ez a kicsavart logika jellemző a hozzá hasonló emberekre. Annak idején ő szerette el a kétgyermekes családapát, hagyta ott első férjét és saját gyermekét. Kissé idétlen lett volna, ha mindehhez még átkozódott volna is. Ez is bizonyítja az értelmi és érzelmi intelligencia hiányát.

A legmarkánsabb történet azonban a Karácsony szentségéhez fűződik.
Persze egy olyan ember számára ez ismeretlen, aki soha semmi erőfeszítést sem tett azért, hogy a családjában harmóniát teremtsen.
Számomra viszont az egyik - és sajnos az egyetlen - olyan ünnep, ami a szeretetről, a titokról és a várakozásról szól.

Amikor az ajándékok már ott vannak becsomagolva a fa alatt, szépítkezünk, mindannyian felvesszük a szép ruhánkat, lassan elkészül a vacsora és az ünnepi teríték, az a pár óra telve van várakozással: hogyan fognak reagálni szeretteink az ajándékainkra? Közben pedig azon izgulunk, hogy mi lesz a mi meglepetésünk.

Amikor elérkezik a vacsora utáni pillanat, akkor – legalább is nálunk ez a szokás – felmegyünk abba a szobába, ahol a karácsonyfa áll. Elénekeljük a nagymamáinktól ránk maradt karácsonyi énekeket és boldog ünnepeket kívánunk egymásnak.

A 24.-ei nap számomra nagyon fontos, mivel szinte tapintható a levegőben az, ahogyan a világ ünnepel, ill. ahogy készülődik az ünnepre. Ha valaki ezt a pár órát megzavarja, az számomra olyan, mintha bűncselekményt követett volna el. Egyszerűen tolvajként tekintek rá, mivel ellopta tőlem az ünnepet.

Nos, a kedves rokonom - mivel nem volt mit csinálnia, gyermekei ugyanis inkább nélküle ünnepeltek külföldön, pasi pedig nem volt -, beállított hozzánk, közvetlenül a vacsora készítése előtt, mondván neki most felel meg a látogatás.
Ritkán érzek késztetést arra, hogy valakit fizikailag inzultáljak. Nos, ez volt az a pillanat, amikor nem hiányzott sok hozzá.

Semmi baj nem lett volna, ha előre jelzi, hogy nálunk szeretne lenni, és akkor úgy készülünk. De persze tőle idegen, hogy másokra is figyeljen, míg másoknak kötelező tekintettel lenniük rá.

Mint később kiderült, a gyermekeinek sem engedte meg a felhőtlen ünneplést. Felhívta őket még vacsora és ajándékosztás előtt, és megkérdezte, hogy tetszett a lányának az angyalka, amit az öccsétől kapott?
Ha neki szar a karácsonya, legyen az mindenkinek.

Nos, ez is az érzelmi intelligencia totális hiányára utal. A szívcsakra súlyos anomáliáira lehet következtetni mindebből, de nem lehet rá figyelmeztetni, mert a hölgy meg van győződve saját maga tökéletességről, és ha valaki őt nem annak látja, akkor az csak gonosz ember lehet.

Vigaszként az ezoterikus irodalom szemetébe menekült, és egyfajta álomvilágot alakított ki magának arról, miként fogja bevonzani a nagy pénzt, és miként fog kitolni a turbékoló párral.
Persze csakis olyan könyvet vesz a vonzás törvénye alapján, amely az egóját simogatja, és még véletlenül se vesz a kezébe olyat, amely az önmagával való szembesülésre kényszerítené, vagy legalább is arra tanítana, hogy felelősek vagyunk a történésekért.

Az írásaimat természetesen nem olvasta, hogy is jönne ő ahhoz, hogy elismerje, esetleg én is érek valamit. Annyi hosszú év után, amíg lenézett kimondottan fizikai kínokat okozna számára, ha engem kellene olvasnia.
Ez amúgy teljesen természetes, az írásaim nem kezdőknek valók. Nem is értené meg őket mindaddig, amíg nem kezd el dolgozni az önteltségén.

Amikor testvérével beszéltem rokonom viselkedéséről, ő csak széttárta karjait és tudálékosan azt mondta: „Ő már csak ilyen, így kell elfogadni”.
Ezzel én nem tudok egyetérteni, ugyanis mintha azt mondta volna, „nem alkalmas, a fejlődésre”, vagy „kit érdekel”.
Az elfogadni és közömbösnek lenni fogalmakat viszont néha csak egy vékony mezsgye választja el egymástól.

Nehéz megtalálni a segítséget akkor, amikor az „Élni, és élni hagyni” elvet is szeretném betartani. (Mondjuk, ezt a szabályt ő minden egyes alkalommal felrúgja, amikor bejelentkezés nélkül állít be hozzánk és nekünk kell alkalmazkodnunk hozzá.)
Ám mivel a tanácsaimat úgysem hallja meg, marad a régi jól bevált módszer, vagyis össze kell törnöm az egóját.

A rokonoknak való lelki segélynyújtásánál amúgy ugyanaz a szabály érvényes, mint a csontkovácsolásnál: nem fogadják el, ha valamihez fájdalmon át vezet az út.
Amíg azt mondom, amit hallani akarnak, én vagyok Isten földi helytartója, de mihelyst a hibáikra figyelmeztetem őket, azonnal feketelistára kerülök, és én leszek a kiállhatatlan, rosszindulatú… és még számtalan más negatív jelző…

Így most azonnal le is szoktam arról, hogy segítsek a rokonaimnak megváltozni, épülni. Legalábbis a hagyományos módon.
Nem tehetem meg, hogy figyelmen kívül hagyom, hiszen ezt tettem 30 éven át, és a helyzet csak egyre rosszabb lett. Meg különben is bevállaltam, hogy belecsípek annak az egójába, aki nem bír magával.

Már említettem egy régebbi írásomban, hogy ha 2 hónapig intenzíven haragszunk valakire vagy valamire, esetleg saját magunkra, az pár éven belül rákos megbetegedést okoz.
A rokonom már több mint egy éve táplálja magában a haragot, és valószínűleg az évekig tartó családi viszályok is megtették a magukét. Talán most még van esélye elkerülni a legrosszabbat, ha időben bocsánatot kér mindenkitől, akiket önző magatartásával megbántott. Legjobb lenne, ha magával és az első házasságából való rokonokkal kezdené, és szépen haladna előre időrendi sorrendben.

Én a segítségemet felajánlani nem tudom, hiszen úgysem veszi komolyan, de remélem, eljut majd addig a felismerésig, hogy olyan szakemberre van szüksége, aki nem engedi, hogy továbbra is becsapja önmagát, nem engedi, hogy a Mártír szerepében tetszelegjen még akkor sem, ha a keresztneve összecseng eme jelzővel.

Mindenekelőtt azonban jó lenne, ha bocsánatot kérne az égiektől, amiért semmibe vette az üzeneteiket és nem értékelik azok a lehetőségek, amelyekkel esélyt próbálnak adni neki arra, hogy pozitív irányba változhasson.

Mindenesetre biztató kezdet, hogy olyan munkát vállalt, ahol idős embereket ápol. A mindennapi alázat ugyanis jó lehetőség arra, hogy helyes irányba kezdjen el működni a szívcsakra, és egyszer talán más kijavítandó dolgokat is észrevegyen!