vissza >>

DILETTANTIZMUS KONTRA PROFIZMUS

...avagy amikor valaki azt hiszi, hogy a tolakodó viselkedés a tisztelet egyik formája


Sokszor hallottam írással foglalkozó emberektől, hogy a "téma az utcán hever".
Mindig amolyan elcsépelt szófordulatnak vettem, de egyre gyakrabban szembesülök vele, hogy bármerre járok, bárkivel találkozom, mindig történik valami tanulságos, valami említeni való.
Most megkérdezhetnék, hogy akkor miért szünetelnek az új anyagok az oldalamon? Nos, más dolgom akadt, de az a bizonyos más, ígérem idővel szintén a nyilvánosság elé tárul.

A minap egyik új kliensem megosztotta velem azt az észrevételét, miszerint az írásaimban sok a harag.
Nos, a hölgy valószínűleg felszínesen olvashatta az írásaimat.
Egyrészt határozottan elismerem, hogy általában a harag az, ami írásra inspirál, hiszen a harag a Marsikus energiák túltengéséből fakad, az alkotások létrejöttéhez pedig elengedhetetlen ez az energia, a Mars működteti a motort. Hiába az alkotó képzelet, Mars nélkül nem tud megnyilvánulni.
Másrészről, addig soha nem ülök le írni, amíg nem találom meg a történetek humoros oldalát, amíg le nem vonom a tanulnivalót.
Történeteimet a tanítás szándéka hívja életre, és nem a bosszúállók haragja.
Mellesleg egy temperamentumos, szenvedélyes emberke vagyok, így az a természetes, ha ez a szenvedély az írásaimban is megjelenik.
Érdekes lenne tanulmányozni annak a személynek az észjárását, életét, aki az írásaimra a haragot akarja rávetíteni.

Nos, a következő történetben azonban vállalom, hogy kifejezetten haragszom eme írás ihletőjére.
Egy nemes és fennkölt dolgot akartam létrehozni, amibe az illető belerondított ormótlan viselkedésével. Ez a személy, aki foglalkozását illetően egy kameraman, kierőszakolta magának a főszerepet egy olyan történetben, ahol neki csak asszisztálnia kellett.

Rengeteg olyan szakma van, ami tulajdonképpen szolgálat, és ezt a szolgálatot csak az egótól mentes, alázatos emberek képesek profin elvégezni. Ilyen a kamera mögött álló személy is.
Jelen van, amikor izgalmas dolgok történnek, amikor sztárok beszélgetnek, amikor új szerződések születnek, de csak rögzíti az eseményeket, nem avatkozik bele a történésekbe.

Azt hiszem kissé elébe szaladtam az eseményeknek, inkább az elejétől kezdem.

Van egy kedves barátom a Pozsony melletti Pezinokban (Bazin), aki már 11 éve tolószékhez van kötve egy baleset következményeként. Mellkastól lefelé teljesen lebénult, és a kezei is élettelenül lógnak csuklótól lefelé.

Ez a fiatalember, akihez egykor érzelmi szálak is fűztek, valamikor a pezinoki színház igazgatója és színésze volt. Rengeteg színházi fesztivált és bornapot rendezett, amelyeken hol gólyalábasként, hol tűznyelőként is kipróbálta magát, továbbá hokizott, és dorombon is játszott egy zenekarban.
Volt egy irodalmi rádióműsora, amelybe az én szerkesztésem által bekerültek többek között Hernádi Gyula, Örkény István művei is, így az abszolút szlovák hallgatóság az amerikai írók mellett a kortárs magyar írók műveiből is kaphatott ízelítőt.

Mi egy filmforgatáson ismerkedtünk össze, ahol én rendezőasszisztens voltam, ő pedig egy erőművészt alakított.
Hihetetlen energiákkal rendelkezett.
Maga volt az erő, a vitalitás, a kreativitás.

Mindebből így tolószékben is megmaradt annyi, hogy saját vállalkozása van, a kezére fémpálcákat szerelnek, amelyek segítségével gépel, a telefont pedig a fülére szerelve használja.
Sokan, akik igénybe veszik a cége szolgáltatásait, a telefonban egy erőteljes hanggal találkoznak, és nem is sejtik, hogy mennyire korlátok közé szorult az élete.
Ebben az állapotban is fesztivált szervezett képzőművészek, együttesek és színházi csoportok számára, szerkesztett egy szótárat, van saját nyelvi műsora a helyi tévés csatornánál.

Ezek a tiszta pillanatai, amikor az elméje újra teljes pompájában ragyog.
Azonban, hogy e munka mellett mennyi fájdalommal teli órái vannak, arról csak alig vagyunk néhányan, akiknek sejtésünk van, és csakis a közvetlen hozzátartozói a tanúi annak, amikor fájdalmas görcsbe rándul az egész teste, amikor tehetetlenül rángatózik, amikor véresre harapja a száját a tehetetlen fájdalomtól.
Nos, ezeken a napokon nagyon nehéz vigaszt nyújtani a számára, kapaszkodót adni ahhoz, hogy holnap is érdemes legyen kinyitnia a szemét.

Mivel tudtam, hogy ennek a fiatalembernek - annak ellenére, hogy egyetlen szót se tud magyarul - a kedvenc együttese az OMEGA, így azt találtam ki, hogy elhozom neki az együttes egyik képviselőjét.

Emlékszem, annak idején a színházi munkatársai sokat panaszkodtak amiatt, hogy amíg ők Led Zeppelint akartak hallgatni a színpadi díszlet felállításánál, addig az én barátom folyton az Omega lemezeit tette fel a lemezjátszóra.
Mindannyian utasításba kaptuk, ha Budapesten jártunk, hogy hozzunk neki Omega lemezeket, melyeket a mai napi őrizget. Igaz a padláson, mert a szobájában a sok műszertől, melyek az életminőségét hivatottak megőrizni (?) nincsen helye a bakelitnek.
(Egyébként sokat szórakoztam rajta annak idején, amikor arra ébredtem, hogy az együttes slágereit énekli mellettem valamilyen halandzsa nyelven.)

Amikor egyik munkám során találkoztam az Omega billentyűsével, Benkő Lacival és meséltem neki a barátomról, jóleső érzéssel láttam Laci szemén, hogy nagyon megérintette barátom története, és azonnal igent mondott arra a kérésemre, hogy látogassuk meg együtt.
A zenekarból többen is jöttek volna, de nem fértünk volna el az autóban, kellet a hely a kutyámnak - mivel én a kutyám nélkül soha!

Gondoltam, azért előkészítem a terepet.

Felhívtam egy közös ismerősünket, aki a közelükben lakik, hogy menjen át a barátomékhoz és mondja el a nővérének, hogy mire készülök.
Közben felhívtam egy másik barátomat is, aki a szlovák tévé és rádió magyar adásánál dolgozik, hogy érdekelné-e esetleg őket ez a történet? Újságíró barátom pedig igent mondott, és azt ígérte, hogy küld egy stábot.
Szívesebben dolgoztam volna vele, de másra bízta a riportot, SAJNOS.

Felhívtam tolószékes barátomat is, hogy szeretnék vele egy közös fotót, ezért szeretném, ha felvenné azt az inget, amit tőlem kapott két éve - így bebiztosítottam, hogy kameraképes legyen.
Az is jeleztem felé, hogy hozok vendégeket, és hogy nem tudom jelenleg mennyire szeret, de biztos lehet abban, hogy ezután a látogatás után, egy kicsit jobban fog szeretni engem.
Azt hiszem kellőképpen előkészítettem a nagy találkozóra.

Az örömömet az rontotta el, hogy beborult az ég. Barátom immunrendszere sajnos nagyon gyenge. Minden időjárásbeli változás kihat a szervezetére és ágynak dönti a legapróbb szélfuvallat is.
Nagyon fontos az is, hogy milyen emberek veszik körül, mivel minden energiára, minden empátiára szüksége van ahhoz, hogy egy több emberes találkozót végig bírjon csinálni.

Mivel meggyőződtem Laci pozitív kisugárzásáról, a barátnőm az én emberem, közös barátunk szeretete tolószékes barátom iránt pedig vitathatatlan, így gondoltam nem lesz baj.
Az, hogy mindez csak egy hiú ábránd - mármint a közös pozitív energiamező, ami védelmezné sérült barátomat a zord időben is -, nos, ez az ábránd abban a pillanatban kezdett szertefoszlani, amikor összetalálkoztunk a tévéstábbal.

Egy kávézóba beszéltük meg a találkozót.
A stáb két személyből állt, egy szerkesztő-riporterből és az operatőrből.
(Azok a régi szép idők - hangmérnök, kameraman asszisztense, a gyártás asszisztense, rendező, rendező asszisztense - tovatűntek már. Pedig azok, akiknek végig kellett járniuk ezt a hierarchiát mennyivel nagyobb rutint szereztek, mint azok, akik csak az iskolában tanulták a szakmát, és mennyivel jobban tudatosították, hogy kinek hol a helye.)

A riporter hölgy személye elment, de az operatőrt illetően kissé felemás érzéseim voltak.
Először is, miért kell puszilkóznom egy vadidegen emberrel?
Mi az, hogy az engedélyem nélkül behatol az én személyes terembe???

Amikor már eltöltöttem néhány kellemes percet számomra idegen emberekkel és kölcsönösen szimpatizálunk egymással, akkor búcsúzáskor én is szeretem megölelni, megpuszilni a másikat, de nagyon nehezen viselem, ha valaki az engedélyem nélkül átlépi azt a bizonyos határt.
Valószínűleg az arcomon is látszódott a rosszallás, hiszen az én arcom mindig hűen tükrözi az érzéseimet (sajnos), de neki valahogy nem akaródzott észrevennie ezt.

Az, hogy nekiállt demonstrálni, hogy ő a Benkő Laci régi személyes ismerőse, hiszen egyszer(!) már találkoztak, a Lacit is meglepte, de mivel rock sztárként hozzá van szokva a rajongók tolakodó viselkedéséhez, lazán vette az akadályt.

És ezzel elkezdődött egyfajta erődemonstráció az operatőr részéről.

Eleinte alig akartam elhinni, hogyan lehet valaki ennyire faragatlan.

Először is megkérdezte Lacitól, megengedi-e, hogy én is híres legyek mellette? - Mivel a riportban mellette állok, és a Duna TV adását az egész világ sugározza, így én is világhírű leszek.
Nem akartam bunkó lenni és szólni, hogy nem ismerek senkit, aki nézné a Duna TV adását, így én ezt nem érzem olyan nagy dicsőségnek - de nem akartam bántani a srác egóját.
Kellett volna, megelőztem volna a bajt, ha időben helyrerakom.

Egyébként nem értem, miért hitte azt, hogy azért, mert ő engem nem ismer, én ismeretlen vagyok.
Amúgy meg attól, hogy valaki ismeretlen, még nem kéne úgy bánni vele, mintha senki lenne.

Ha tudná a fiatalember, hogy hány Balázs Show-s, Joshi Barath-os, Ezo TV-s felkérést utasítottam vissza!
Amikor Megasztár ügyben akartak riportot készíteni velem, kikérni a véleményemet, azt is hárítottam.
Csak akkor szerepelek tévében, ha értéket adhatok át. A sztárság, mint olyan, soha sem érdekelt.
Így az operatőr megjegyzése enyhén szólva is kissé ostoba volt.
Aztán jött a következő, és a következő.

A riporter hölgy megkérdezte mivel foglalkozom, de úgy döntöttem, nincsen kedvem részletezni, így csak azt mondtam, hogy médiumként dolgozom.
Naná, hogy megint bejött az, amiről a múltkor írtam, hogy mihelyst megemlítem a képességeimet, egyesek azonnal beskatulyáznak, és azonnal lekezelnek.

Számtalanszor elmondtam az, hogy valaki hisz vagy nem hisz az ezotériában, spiritualitásban, az a jobb agyfélteke blokkolásától, működésétől függ.
Nem értem miért hiszi magát felsőbbrendűnek az, akinek nyilvánvalóan nem működik a jobb agyféltekéje! Ezért nem tud elképzelni dolgokat, hiányzik a beleérzés képessége, az empátia, de úgy is mondhatnám, hogy ő egy "érzelmi fogyatékkal" élő.

Az információ hallatán, mármint a foglalkozásomat illetően a hölgy közölte, hogy akkor velem is szeretne majd még beszélni, mire az operatőr azonnal fölényesen rávágta, DE MI A ZENÉRŐL FOGUNK BESZÉLNI.
???

Ki monda neki, hogy azért van itt, hogy a Benkővel beszélgessen?
Tudomásom szerint neki a találkozót kell rögzítenie, és szó sem volt semmiféle bratyizásról. A közben hozzánk csatlakozó barátnőm látván a felhúzott szemöldökömet gondolta, hogy baj van és várta, hogy mit fogok reagálni.

Sajnos megint elhalasztottam a fiatalember helyreigazítását.
Úgy döntöttem nem ronthatja el senki ezt a napot, a meglepetésemet. Hiszen mindannyian készültünk erre a találkozóra két művészlélek között, akik kölcsönösen nagyra becsülik egymást: barátom az Omega zenéjét, Laci pedig a barátom kitartását tartja nagyra.

Lacin láttam, hogy úgy izgul, mintha valami nagy megmérettetés előtt állna. Köhécselt, idegesen járt fel s alá, és szóvá is tette, hogy ez számára is egy nagyon fontos pillanat.

Én előrementem pezinoki barátommal. Lajo Slimák pedig – nevezzük nevén, hiszen azt szerettem volna, hogy róla szóljon a nap - a bordó ingemben várt minket.

Közöltem vele, hogy akkor most én Mikulásra fogok játszani, és teljesítem egy régi vágyát. Megkérdeztem, megengedi-e, hogy beengedjem a tévéstábot?
Helyes volt a jelenet, mivel először azt hitte, hogy maga a tévé jelenléte a meglepetés. Nemrégen adott ki ugyanis egy könyvet és azt hitte, amiatt jöttünk forgatni.
Amikor aztán látta, hogy csak beáll a kamera és nem történik semmi, én meg izgatottan navigálok valakit magyar nyelven – mivel Laciékat a kávázóban hagytuk, hogy jöjjenek utánunk 20 perc múlva - rákérdezett, hogy most kire várunk?
Szóltam, hogy a MEGLEPETÉS VENDÉGRE.

Nos, abban a pillanatban tanúi lehettünk a gyors észjárásának.
Azonnal kapcsolt, hogy ha a meglepetés vendég a tévé számára is érdekes, akkor az csak egy híres ember lehet.
Azonnal felhívta a helyi tévé igazgatóját, hogy azonnal jöjjön forgatni.
Mi egymásra néztünk a közös barátunkkal és megkérdeztük, hogy Te tudod ki fog jönni? Ő pedig biztosított a felől, hogy nem tud semmiről, de gyanús neki a stáb jelenléte.

Kimentem a vendégemért.
Azt hiszem, sose felejtem el azt a meghitt pillanatot, amikor láttam barátom szemén a csodálkozás, a felismerés, a meghatottság és az öröm egyvelegét.

Azzal vezettem be a vendégemet, hogy MIVEL AZ EGÉSZSÉGI ÁLLAPOTOD MIATT NEM TUDTÁL ELMENNI AZ OMEGA "MEGA" KONCERTJÉRE, ÍGY ELHOZTAM NEKED EGY DARABOT AZ OMEGÁBÓL.

Hihetetlen élmény volt, hogy közvetíthettem e két ember között.
Látszódott az én mindig határozott barátom és a rock-legenda milyen zavarban voltak egymás szemébe nézve.

Nagyon felemelő percek voltak, pontosabban percek lehettek volna, de csak pár pillanat adódott - az operatőrnek hála. Állandóan kidumált a kamera mögül, folyton felhívta magára a figyelmet a személyes megjegyzéseivel, magánbeszélgetést folytatott Lacival - persze magyar nyelven, amivel teljesen kizárta a beszélgetésből szlovák barátainkat.
Egyszerűen nem engedte, hogy a két főszereplő beszélgessen, ismerkedjen.

Laci kérdésére, hogy a barátom most mivel foglalkozik, Lajo elkezdett arról beszélni, hogy milyen fesztivált szervezett a tavasszal, mire az operatőr közbekiabált, hogy ő is szervez koncerteket...

Amikor csendben ültek, és csak úgy egymásra hangolódva üldögéltünk – ezek lettek volna a legértékesebb pillanatok, amikor energiát cserélünk - az operatőr közbe kiabált és tanácsokat adott, hogy miről beszélgessünk. Pld. hogy "Kérdezd meg tőle, hogy ha eddig nyitott terű stadionokban koncerteztek, akkor most miért a Sportcsarnokot választották?"
Én pedig értetlenül néztem az operatőrt, hogy ez meg hogy jön ide?

Lajo erről nem tudhat, hiszen nem figyeli a magyar sajtót. Amúgy meg a kicsit műveltebb ember már rég utána járt, hogy a Stadion ülései megrongálódtak, sokat eltávolítottak, így kevesebb nézőt tud befogadni.

Nem értettem, hogy a riporter hölgy miért nem szólt a kollégájára. Nem látta, hogy mit csinál? A tolakodásával teljesen szétcseszte a meghitt pillanatot.

Gondoltam, sebaj, majd az ebédnél beszélgetünk.
Ez is csak egy múló gondolat maradt.

Eredetileg ennek a stábnak nem kellett volna velünk jönnie.
Megkérdeztem a többieket, hogy hívta-e őket valaki, de kiderült, hogy maguktól csatlakoztak hozzánk.
Végül is egy étterembe bárki betérhet.
Az ebédnél a másik stábbal, a helyi tévével szerettünk volna forgatni. Legalábbis ez volt az eredeti egyezség. Lajo nem tudta, hogy mielőtt ő felhívta a helyi tévé stábját, mi már előző nap megegyeztünk velük, csak nem szóltunk neki róla.

Én egyébként kissé késve érkeztem a vendéglőbe. Lemaradtam.
Mivel Lajot csak tolószékkel lehetett eltolni az étterembe, így Laci, a kutyám és én vele tartottunk gyalog, és természetesen az operatőr is, aki legalább készített néhány vágóképet. A többiek elmentek előre az autókkal.

Én az utóbbi időben csak gördülős talpú cipőben jártam, erre az alkalomra azonban körömcipőt vettem fel, aminek az lett a következménye, hogy kb. 5 perc járás után begörcsölt a talpam és alig tudtam lépni.
Lemaradtam.
Telefonáltunk a barátnőmnek, hogy jöjjön vissza értem.
Nagyon nagy hiba volt!!!
Mire oda értünk az étterembe, Lajo már teljesen le volt merülve. Az őt tápláló szeretetenergia már nem vette körül, így összecsúszott.

NEM FIGYELTÜNK RÁ ELÉGGÉ.
Én lemaradtam, mert fájt a lábam.
A barátnőm otthagyta őket, mivel értem jött vissza.
A közös barátunk elment az ebédet intézni.
Lajonak Laci energiája is elég lett volna, de Laci energiáit természetesen kisajátította magának "kedvenc" operatőrünk.

Ja! Ha eddig nem mondtam volna és a Kedves Olvasó nem jött volna rá, ezt hívják ENERGIAVÁMPÍRIZMUSNAK, mármint ahogyan "kedvencünk" viselkedett.
Folyton magának követelte a figyelmet, az energiát.

Ezt egyébként a szeretetre kiéhezett emberek csinálják, és úgy a legkönnyebb őket leszerelni, hogyha szeretetet küldünk nekik a szívünkből.
Általában azonnal abbahagyják az energia elszívását. Egy energiavámpírnak ugyanis csak a kierőszakolt energia kell, a szeretetből küldöttet nem bírják elviselni és menekülnek a szeretetenergiát sugárzók közeléből.
(Basszus! Most kapcsolok! Lehet, hogy azért szólogatott be nekem, mert nem bírta az energiáimat...)

Ha pedig egy olyan személyről van szó, aki egyszerűen csak szeretet-energiahiányban szenved, akkor annak ha energiát adunk, azonnal együttműködővé válik.

Sajna képtelen voltam empatikus lenni az operatőrünkkel és energiát küldeni neki.
Lajo miatt voltam ott, őt próbáltam támogatni.

Szembe ültem vele, és igyekeztem úgy kialakítani az ülésrendet, hogy azok vegyék körül, akik szeretetükkel támogatják őt.
Nem számítottam arra, hogy a tisztes távolságban helyet foglaló "kiskedvencem" mögém áll, mégpedig abban a pillanatban, amikor minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy Lajot olyan állapotban tartsam, hogy képes legyen megcsinálni az anyagot a helyi tévé számára.

Mellesleg a helyi stáb "onemanshow" volt. A tévé igazgatója volt a riporter, a kameraman és a vágó egy személyben.
Nagyon megfogott a stílusával.
Egy mosolygó, kedves ember, aki halkan beszélt és minden megnyilvánulásából érződött a tisztelet mindenki és minden élő felé.
Üdítő volt a jelenléte.

Részemről az előző stábbal már végeztünk, és erre a felvételre koncentráltam.
Laci beült Lajo mellé és én fordítottam.
Számomra nagyon fontos volt ez a felvétel.
Az előző a magyar nyelvű közönségnek szól. Az Omega népszerűségéhez nem fér kétség, a barátom meg mint érdekesség, elmegy a nézők szemében.
Az azonban nem volt mindegy a számomra, hogy egy magyar zenekar hogyan jelenik meg egy szlovák közegben. Izgultam a felvételért, hogy a szlovák nyelvű közösség egy pozitív képet kapjon a számomra immár oly kedves rock legendáról.

Hármasban beszélgettünk volna.
Számomra teljesen természetes az, hogy szinkrontolmácsolok. Számtalanszor előfordul, hogy egymás nyelvén nem beszélő barátaim között közvetítek, akár szlovák, akár magyar, akár angol, akár francia nyelvről legyen szó.
Számomra ez egy rutin feladat, amit ráadásul nagyon élvezek.

A riporter hölgy viszont valamiért úgy gondolta, hogy az asztal másik feléből bekiabálva neki bele kell ebbe szólnia.
Amit már csak azért sem értettem - hogy engem mi alapján akar kizárni -, hiszen tulajdonképpen én voltam a főszereplő.
Én találtam ki, én voltam az ajándékozó, én vagyok mind az ajándék, mind az ajándékozott ismerőse. Talán evidens, hogy a felvételen rajta legyek, hiszen én vagyok a kapocs a két személy között.

A magyar stáb azonban ezt valahogy sehogy sem volt hajlandó akceptálni. Mindenáron ők akarták irányítani a beszélgetést még az étteremben is, ahova mellesleg, mint már említettem nem is voltak meghívva.

A tulajdonossal a szlovák stáb forgatását egyeztettük.
Nem értettem, hogy a hölgy mért akar mindenáron tolmácsolni.

A szlovák operatőr csak mosolygott, tette a dolgát, és rögzítette az eseményeket, mint ami egy operatőr dolga. Annyit kérdezett csak Lacitól, mit üzen az Omega szószólójaként a szlovák rajongóknak?
Természetesen ezt is automatikusan tolmácsoltam volna, de…
A "kedvenc" operatőröm egója nem bírta elviselni, hogy már megint nem az övé a főszerep. Természetesen ebbe is beleszólt.
Ráadásul úgy állt mögöttem, hogy a bal oldalam felől.
Spiritualitásban jártas olvasóim tudják, hogy az a Sátán helye. A szakrális képeken az a pozíció mindig a gonosz helye.

Nagyon kevés embernek engedem meg, hogy odaálljon mögém.
Eme érzelmi fogyatékkal élő természetesen erre a helyre állt, és onnan pofázott bele a felvételbe.

NO, EKKOR ROBBANTAM!!!

Arra, hogy mit mondtam neki, pontosan már nem emlékszem. Volt benne szó a tisztelet hiányáról, profizmusról stb.

Egyszerűen hihetetlen volt számomra, hogy ez a két "profi", akik elvileg annak szentelnék az életüket, hogy fontos eseményekről tudósítsanak, fontos eseményeket rögzítsenek, nem vették észre a pillanat FONTOSSÁGÁT, amikor mindhármunk szeme könnybe lábadt a meghatottságtól.

Ez volt az a felemelő pillanat, amit hónapok óta tervezgettem, amikor a számomra két szeretett személy lelkileg egymásra talált.

Nos, ebbe a szent pillanatba tenyerelt bele a „kedvencem” valami hihetetlen ordenáré módon.

Elérkezettnek láttam az időt, hogy megmutassam konkrétan hol a helye!

Havas Henrik tanítása szerint, az az újságíró végzi jól a dolgát, akit a többiek észre sem vesznek. Mint egy szürke kisegér meghúzódik, és csak rögzíti az eseményeket, nem akar részese lenni a történéseknek.
Nos, ezt a profi sajtósok tudják.

A riporter hölgy ugyan váltig mondogatta, hogy ők profik, de sajnos az, hogy miben, nem volt teljesen világos a számomra.
Barátnőm szerint – aki ismét szó nélkül és alázattal vállalta a sofőr és kutyaszitter szerepét, pedig 20 éves MTV-s múlt van mögötte, dolgozott sztárokkal, politikussal, dolgozott szerkesztőként, rendezőasszisztensként, és nem utolsó sorban elvégezte az egyik egyetem média szakát is – elég sokáig bírtam. Ő azt hitte, hogy már a lakásban leállítom "kedvencünket".

Amikor kirobbantam ahelyett, hogy visszahózódtak volna, az operatőr és a riporter hölgy vitatkozni kezdtek velem, ami egy nagyon lehúzó energia, írtam már róla párszor.

Nos, a vitatkozás szintén a professzionalitás hiányából ered.

Egy profinak a munka a fontos, és igyekszik alkalmazkodni.
Számtalan nemzetközi díjas operatőrrel dolgoztam már, akik a hangjukat sem hallatták a felvétel alatt. Ha szóltak, akkor az mindig csak a technikai észrevételeknek szólt és soha nem hívták fel magukra egyéb módon a figyelmet.

A fura párocska reakciója meggyőzött, hogy igazam volt. Egyáltalán nem voltak tekintettel a jelenlévőkre, nekiálltak továbbra is „észt osztani”.

Egy profi bocsánatot kért volna akkor is, ha nincsen igazam.
A bocsánatkérés az alázat és a belátás jele.
Lehet, hogy a másiknak a mi szempontunkból nincsen igaza, de a viselkedésünk kiválthatja a félreértést és a negatív reakciót.
Ha bocsánatot kérünk, akkor visszaáll a harmónia, és lehetőség nyílik arra, hogy a dolgokat más szemszögből szemlélők közös platformra jussanak.
Ettől nagy az OMEGA.
Ezért tudtak 50 évig együtt maradni ugyanazok a tagok.
Ők rendelkeznek azzal az alázattal, hogy bocsánatot tudnak kérni és belátni, ha valamit a másik máshogy lát.
A visszafelé vezető úton Laci elmesélte, hogy a zenét is így szerzik, mindenki hozza a saját részét és közösen döntik el, mi megy, és mi marad.

Nos, ez a profizmus!
Ha valaki vitatkozik, akkor csak tovább nő a feszültség, egyre nagyobb lesz a szakadék.

Én természetesen bocsánatot kértem minden egyes jelenlévőtől a viselkedésem miatt, persze csak azok után, hogy a "kedvenc" stábom távozott.

Számomra nagyon megható volt a szlovák operatőr alázata, ahogyan a helyzetet kezelte.
Másnap kiderült, hogy könyörgött Lajonak - mivel Laci 5 tárgyat is dedikált a számára -, hogy legalább az egyiket adja oda neki.
Személyében szintén egy nagy Omega rajongót tisztelhetünk, aki ráadásul egy menő, filmslágereket előadó, nemzetközileg elismert zenekar dobosa.
De eszébe se jutott kérkedni azzal, hogy ki ő.
Eszébe se jutott haverkodni a Lacival.
Nem ment hozzá autogramot kérni, mivel látta, hogy a másik stáb még mindig igényt tartott a művész figyelmére.

Teljesen levett a szerénységével a lábamról.
Az meg, hogy búcsúzáskor kezet csókolt, olyan volt, mintha begyógyította volna azt a sebet az aurámon, amit az energiavámpír kollégája ejtett.

Hazaérve természetesen azonnal kikerestem a neten és megnéztem a munkáit.
Ami a "másik" operatőrt illeti - gondolom most már az olvasóim is látják, mennyire "más" volt -, nos, annak még a nevét is elfelejtettem.

Mivel minden helyzetet próbálok a javamra fordítani, keresem a tanulnivalót, a történetet, amivel másoknak be tudom mutatni, hogyan működik az ember, ezért írtam meg a fenti történetet, hátha akad, aki magára ismer.

Mindannyian hibázhatunk, hiszen senki sem született tökéletesnek.
Barátnőmmel sokat nosztalgiáztunk azon a visszafelé vezető úton, hogy mi is viselkedtünk hasonlóan az elején, amikor a filmes munkáinkat kezdtük, és jól elküldtek minket az egész stáb előtt a francba.
Sokat sírtunk, sokat dühöngtünk, de beláttuk, hogy hülyén viselkedtünk, és mentünk tovább.

Az a baj a vidéki szerkesztőkkel, hogy nem kell végigmenniük a hierarchia szamárlétráján. Akinél a kamera, az a nagyfőnök, azt mindenki tiszteli.
Az egyszerű nép felnéz rá, és máris a fejébe száll a dicsőség. Elhiszi magáról, hogy ő a sztár.

A baj akkor kezdődik, amikor olyan közegbe kerül, ahol a jelenlévőknek a szakmai tapasztalata 3x akkora mind az éveket, mind a gyakorlatot illetően, és falunapok helyett igazi sztárokról készítettek anyagokat.
Fel kéne ismerni az ilyen helyzeteket, és megadni a kellő tiszteletet.

Ha "kedvencünk" csendben lett volna, akkor hallott volna olyat is, amiből sokat tanulhatott volna.
De nem hallgatott, így én gondoskodtam róla, hogy egy életre megtanulja a leckét.
A biztonság kedvéért még le is írtam, hogy bármikor újra feleleveníthesse.
Persze azt kizártnak tartom, hogy valaha is beleolvasna az írásaimba, de hátha…

EZ A SZABAD AKARAT BOLYGÓJA.
Mindenkinek joga van saját maga által értelmezni a dolgokat.

Sir John Eccles, Nobel-díjas tudós szerint a gondolatainkat és a dolgokhoz való hozzáállásunkat befolyásolja, hogy milyen energiamezőre vagyunk csatlakozva (erről írok még). Az, hogy honnan kapjuk az energiát, meghatározza a sorsunkat és azt is, hogyan látjuk a világot, hogyan reagálunk dolgokra.

Én, ha egy negatív kritikát kapok, akkor megfigyelem saját érzéseimet.
Végig gondolom a találkozómat azzal a személlyel, akitől a negatív véleményt kaptam, és igyekszem megtalálni azt a pontot, ahol félreérthető voltam.
Nem kezdem el tisztázni magam, mert az olyan, mintha elismerném, hogy a másiknak igaza van, de igyekszem egyértelművé tenni a félreérthető pillanatokat.
Időt adok a másiknak arra, hogy képes legyen más szemszögből tekinteni rám.

Ha olyan embertől jön vissza egy negatív ítélet, akivel még csak nem is találkoztam, nála világos, hogy a saját frusztrációját vetíti rám. Gyakorlatilag úgy tekintek az illetőre, mint egy sérültre, mint egy potenciális kliensre, aki segítségre szorul, így nem is tudok haragudni rá.

Azonban ha egy negatív véleményre az a reakcióm, hogy MEGSÉRTŐDÖK, nos, akkor abban a pillanatban lecsapok a témára.

A SÉRTŐDÖTTSÉG a legbiztosabb jele annak, hogy nem volt igazam, hogy valamit rosszul csináltam, hogy ideje lenne átértékelni a viselkedésemet.

Látván a riporter hölgy és "kedvenc" operatőrünk sértődöttségét, ez volt az a pillanat, amikor egy hatalmas leckét kaptak a sorstól.
Most már csak az a kérdés, hogy rendelkeznek-e kellő intelligenciával ahhoz, hogy okuljanak belőle.
NOS, EZ IS SZABAD AKARAT!

Lajo és Laci megbeszélték, hogy ez a találkozó egy barátság kezdete.
Amikor Benkő másnap beszámolt a zenekarnak új ismerőséről, társai is meghatódtak sérült barátom esetén. Az egész banda úgy döntött, ők is találkozni szeretnének Lajoval, és már tervezik a közös munkákat - de erről "kedvencüket" természetesen nem fogjuk értesíteni.

Az, hogy hárman összejöttünk, egy örökre szóló élmény, életem egyik legpozitívabb napja marad örökre.

Az, hogy a haragom az operatőr viselkedését illetően jogos volt-e, döntse el Ön, Kedves Olvasóm.
Én vállalom, hogy ezt az írást a harag ihlette, de ha csak egy ember is tanul belőle, már megérte.

Találkozás Benkő lászlóval 15:48-tól