<< vissza

A jót akarni?!

Megszoktam már, hogy a sors mindig nehéz próbatételek elé állít, hogy így tanítson meg az alapvető kozmikus igazságokra. Hol elbukom, hol sikeres vagyok, de minden esetben az értékes tapasztalatok egy-egy újabb anyag megírásához vezetnek. A minap azonban egy nagyon speciális érzelmi útvesztőbe kerültem, ami pont a szülinapomra esett. De így volt rendjén.

Évek során nagyon sok kedves ajándékot kaptam ismerőseimtől. Polcaim roskadoznak a könyvektől, porcelán figuráktól, angyalkáktól és a kristályoktól. Szóltam barátaimnak, ha lehet, ne vegyenek ilyen jellegű ajándékot, mert már nem tudom hová rakni őket. Mivel kerek évfordulóról volt szó, arra gondoltam, ha meg akarnak lepni valamivel, inkább közös ajándékot kérnék, hogy legyen egy komolyabb tárgy, ami a barátaim közös szeretetenergiáiból jön össze.

Azt javasoltam, hogy egy nagyobb hegyikristálynak, vagy másfajta ásványnak örülnék a legjobban. Lelkesen fogadták az ötletemet, mondván úgysem tudták, minek örülnék igazán, így azonban hozzájárulhatnak egy értékes emlékhez.

Szüleim jelezték, hogy arany ékszert akartak adni, de most mi legyen, tudják, hogy aranyat nem hordok. Megvigasztaltam anyukámat és elmagyaráztam, hogy bele lehet foglalni egy értékesebb követ ezüstbe is, és ezek után a gyűrű értéke már az aranyéval vetekszik.
Rám bízták a dolgok elintézését.

A kő kiválasztásához elkísért egyik barátom is. Gyönyörködtem a szebbnél szebb darabokban: fehér opál, fekete opál, topáz - mind-mind amikre évek óta vágyom, de nem volt meg hozzájuk az anyagi keretem. Végül mégis egy akvamarint választottam, mivel annak volt olyan nyújtott formája, amit kedvelek.

Elmagyaráztam, hogy nem szeretem a kör alakú vagy az ovális formájú köveket, az opálból pedig csak ilyenek voltak. Boldogan mentem az ékszerészhez, és próbáltam olyan gyűrű-formát keresni, amely méltó keretet ad majd a vakítóan csillogó kőnek.

Közben barátaim is elkezdtek ismerkedni, találkozni egymással, hogy összehozzák a nekem szánt ajándékot - készülődött a meglepetés. Szinte pezsegni éreztem a levegőt, ahogy ezeknek az embereknek a szeretetenergiái összefonódtak, hogy nekem örömet okozhassanak.

Sok-sok jót akaró, nekem jót akaró ember találkozott az én érdekemben.
Még anyukám gyűrűjéért is a már említett úriember ment el azért, hogy csak a szülinapomon láthassam, hogy meglepetés legyen.

Jött az első ünnepség otthon a szüleimnél. Amikor kibontottam az ékszerdobozt, egy olyan gyűrűt láttam, amit soha az életben nem vennék meg. Nem is hasonlított ahhoz, amit szerettem volna! A csillogó kövemet olyan mélyre ágyazta a foglalatba az ékszerész, hogy színe, ragyogása eltűnt, s a kő semmitmondóvá vált.

Patakzottak a könnyeim mind a meghatottságtól, mind a keserűségtől. Szerencsére mindkét érzelem ugyanazt a könnycsatornát nyitja meg, ugyanolyan színű a csalódottság könnye is, mint az örömé, így nem vettek észre semmit.

Őrülten járt az agyam, mert nem értettem az egészet. Szép élménynek kellett volna lennie e drága ajándéknak a szüleimtől, ehelyett azon járt az agyam, hogyan kényszerítsem rá magam, hogy egy olyan gyűrűt viseljek, ami nem tetszik? Vagy vonjam kérdőre az ékszerészt? Úgy döntöttem, várok pár napot, hátha megszeretem.

A következő ünneplésre egy héttel később került sor barátaim körében, már újra Budapesten. Izgatottan vártam az ajándékot, mert véletlenül kiderült, hogy ugyanott vásároltak, ahol az akvamarint vettem, ott pedig csak drágakövet lehet kapni.

Gondoltam, köszönöm Istenem, hogy végül megkaphatom a régóta vágyott fehéropált!
Pár éve volt ugyanis egy felajánlásom, amikor egy számomra értékes dologról kellett lemondanom. Nagyon vágytam akkor egy szikrázó opálra és azt ajánlottam fel. Azóta módosult a dolog: birtokolhatok fehér opált, de csak akkor, ha kapom. Én nem vehetem meg. Az opál birtokba vételekor szűnne meg ugyanis egy meglehetősen kellemetlen helyzet.

Próbáltam jelezni barátaim felé, hogy mennyire szeretem az opál minden formáját, és hogy még nincs fehér köves gyűrűm, de direktbe nem mondhattam meg. Reméltem, hogy a boltban érzékelik majd, melyik az a kő, ami számomra nagyon fontos lenne.

Jött a parti, a meglepetés, és...és nagyon meglepődtem. Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. A nagy dobozban kis doboz. Téptem, nyúztam a csomagolást, a feszültség egyre nőtt, míg végül előbukkant egy nagy, kör alakú ametiszt. Ezt a követ én is láttam az ékszerésznél, és azt gondoltam róla, hogy meglehetősen ordenáré darab. Cigányvajdák gyűrűjében vagy idősebb gazdag nénikék brossaiban látni ilyet. Nekik kimondottan jól áll, de én mit kezdjek vele? Van egy csomó ametiszt kövem, már el is ajándékoztam belőlük. Ametiszt gyűrűm is van, de évek óta nem hordom, mert telítve vagyok az energiáival. Ez lenne az az ajándék, ami barátaim közös szeretetenergiáinak gyümölcse? Ez a ronda kő lenne az, amit megérdemlek?

Szívem szerint kivágtam volna az ablakon, mert a látványa inkább a megalázottságot közvetítette felém, mint az örömöt. Mi történt? Ez figyelmeztetés lenne a sorstól, hogy baj van a szívcsakráim energiáival? Mert ha jól működne, környezetem cselekedetei összhangban lennének az én vágyaimmal. Tudom, hogy az alantas energiák gyakran próbálnak úgy férkőzni közénk, hogy olyan szituációt produkálnak, amelyben megkérdőjelezetté válik az egymás iránti lojalitásunk. Most is erről van szó?

Tudom, hogy anyukám a lelkét is odaadná értem, szeretne boldognak látni, az ékszerész mégis elrontotta a nekem szánt ajándékot. Nincsenek kétségeim barátaim irántam érzett szeretete felől sem, mégis olyan követ kaptam tőlük, amit már a boltban is rondának találtam.
Ritkán szoktam magam ünnepelni, erre most ekkora pofonok! Mit kell mindebből megtanulnom?

Míg ezen töprengtem, állandóan vissza-visszatért az a sokat emlegetett mondat: "De hisz én jót akarok Neked!"
Igen! Anyukám is jót akart, apukám is jót akart, húgom is jót akart, az ékszerész is jót akart, Gábor is jót akart, Lilla is jót akart, Anna is, Csilla is, Ildikó is, Évi is jót akart. Sőt, a többiek is, mind-mind jót akartak.

Rájöttem! Ez volt a baj, hogy akartak! Az akarati energia marsikus energia is egyben, ami egy normális, irányító energia. Sajnos nagyon érzékeny az energetikai védelmi rendszerem, így amikor ez a sok jót akaró energia összeadódott, én támadásként éltem meg, és lezártam. Így ők a rendszeremen kívülre kerültek. Természetes, hogy nem vették észre mi az, amire vágyom. Érthető, hogy pont arra a kőre esett a választás, amit én elutasítottam, hisz akaratenergiájuk, amit szintén hárítottam pár napig, ezzel az általam utált kővel volt a legkompatibilisebb. Persze, hogy ezt választották!

Az ékszerésznél is ez volt a baj. Már több ékszert készített nekem, de erre a különleges alkalomra ő is valami különlegeset akart mindenáron, így simán elfelejtette, hogy én mit szerettem volna.

Most már értem, hogy miért mondják azt, hogy "A pokolba vezető út is jóakarókkal van kikövezve". Amíg valaki jót akar, addig saját jóról alkotott véleményét szinte rákényszeríti a másikra. Ha a jót akarás helyett inkább ráhangolnánk a másikra, engednénk, hogy energiáink összekeveredjenek, akkor a másik legtitkosabb vágyaira is ráéreznénk.

A jót szeretni és nem akarni kéne! Úgy végre megengedhetnénk magunknak, hogy tényleg jók legyünk egymáshoz.

Hogy mi lesz a gyűrű és a kő sorsa? Még nem tudom. Engedem, hogy beszéljenek hozzám, hassanak rám. Már nem utálom őket annyira, hiszen annak ellenére, hogy elutasítóan reagáltam rájuk, milyen fontos dolgot tanítottak meg nekem a jóról, pont a születésem napján!

A fehér opált illetően pedig továbbra is reménykedem, hogy egyszer majdcsak eljön az, aki meghozza számomra, hogy általa feloldódhasson egy fogadalmam! Végülis, szülinapom lesz jövőre is, no nem?

<< vissza

Copyright © 2007 Leas.ws | All rights reserved.